Utolsó fejezet

Monológ később. ^^ (esetleges hibákért millió bocsánat!)

Könnyű, összeszedett mozgással haladtunk a sötétben. Nem akartam, hogy valaki egy pillanatra is elkaphassa Elena tekintetét, és csodálatos arcformáját. Féltem, hogyha valaki rádöbben, hogy mi is történt, akkor elvehetik tőlem. Örökre. Ezek a gondolatok úgy mardosták a szívemet, mint só a hűvös hót. Érdekes metafora, de igaz. Tényleg rettegtem. Én, aki a sötétség szülöttje vagyok. A vámpírok igen is éreznek, és érzelmesek. Nem hánynak fittyet a dolgokra, még ha úgy is látszik. Nézzük csak onnan, hogy a barokk, bécsi klasszicizmus vagy akár a reneszánsz korából mennyi vámpír lett. Most nem azt mondom, hogy Mozart vagy Beethoven vámpír volt. (Bár, ki tudja..) Csupán csak azt, hogy sok művelt természetfeletti lény jár két lábon, a Föld kéregén. Lassan és izgatottan sétáltunk egy fehér házhoz. Az az otthon, Alaric lakhelye volt. A híres történelem tanár egyben vámpírvadász is, akivel most különös dolgok történnek. Remélem nem fajul odáig a dolog, mint Stefannál volt. A drága öcsém nagyon más lett. Azért, mert egy szörny szállta meg az ő kicsi idegrendszerét. Sajnálnom kéne, és részben sajnálom is, de a másik részem tapsikol örömében, mert végre együtt tölthetek egy kis időt Elenával. Azok után, amin átmentem. Amin keresztül mentünk az én Elenámmal. Aki a régi idők korából származó, Katherine Piercre hasonlít. Nehéz gondolatok ezek, érzem, ahogy a teher súlya nagyban nehezedik rám. De még bírom, még mindig tűröm a helyzetet, és soha nem fogom feladni.

A ház előtt Bonnie árcsorgott türelmetlenül. Jól látom, hogy kissé didereg is? Igaz, hideg volt, de a vámpírokra ez nincs nagy hatással, hiába érző lények vagyunk. Mosolyogva léptem oda hozzá, még ha Ő nem is bír annyira.
- Na, mi a helyzet? – érdeklődtem tőle, és az arcát figyeltem. Amelyet göndör barna hajzuhatagok kereszteznek. Egy elismerő mosoly suhant át az arcomon, mikor megláttam a kezében a bőrkötésű vastag könyvet. Az a Grimoire volt.
- Tényleg zavarodottnak tűnik – állapította meg. Ezzel nem sokat jutottunk előre. – viszont, tehetek valamit ez ellen. – mondta egy sejtelmes vigyorral az arcán. Kinyitotta a vaskos könyvet, és megmutatta az egyik részt. Felhúzott szemöldökkel olvastam végig az oldalt. Ez szinte egy egyszerű varázsigének tűnik. Bonnie-nak be kell jutni Rick fejébe, és egy kis fájdalmat kell okoznia. Így szinte elájul, és a mi kis boszorkányunk már is végezheti a következő teendőket: vízzel kell megfognia a homlokát, valami igét kell neki elmotyogni, aztán pedig kérdéseket feltenni. Egyszerűen tűnik.
- Kezdhetjük? – kérdeztem izgatottan. Ekkor döbbentem rá, hogy Elena eddig egy szót sem szólt, csak türelmesen hallgatta az elhangzottakat. Bonnie bólintott, mire én védelmezően átkaroltam a szerelmem vállát és a bejárathoz indultunk.

Könnyű volt bejutni, mert először is, Rick éppen aludt, másodszor pedig már be voltam hívva. Csak Elena nem, így ez a feladat Bonnie-re hárult. Még be se kellett hatolni Alaric fejébe, mert így nyert ügyünk volt. A kis boszi hozatott velem egy tálat, amibe vizet kellett raknom. Odavittem neki, és el is kezdte a varázsigét.

Azt hiszem, ez latin nyelv. Vagy fogalmam sincs. Nagyon különös, és hátborzongató a nyelvezete.
- Corpus tuum occupat dominium.. – suttogta. - unus, duo, tres – ekkor az alvó Rick kicsit megremegett, majd ez abbamaradt. Tehát, akkor kezdődhet a kérdések áradata? Egy kérdő pillantás vetettem a Hermione Granger imitátorra. Mire ő bólintott.
- Mi a terve Katherine-nek? – kérdeztem tőle, de a vámpírvadász nem válaszolt. Csak Bonnie.
- Nekem kell kérdeznem tőle.. – mondta cinikusan, és feltette az előző kérdésemet. Rick nem válaszolt, a mi kis boszink pedig erősen koncentrált. Több percig így volt, mire egy bársonyos, krémes hang törte meg a csendet.
- Nem igazán mondhatom el, de ha már így alakult a dolog – Rick volt az. Bonnie-nak sikerült áttörni a verbéna falát? – Az volt a terve, hogy boldogan éljen együtt Stefannal, de mivel Ti nem mentetek el, így el akart tenni Titeket láb alól. Azt mondta, hogy még Elenát is figyelmeztette, de nem mentetek Hawaii-ra vagy hova – válaszolt a kérdésre. Kérdően néztem Elenára, és felhúzott szemöldökkel vártam, hogy megmagyarázza a dolgot. De nem szólt semmit, csak elkerekedett szemekkel vizsgálgatta a történelemtanára arcát.
- Mondta, hogy ki neki Margaret? – tettem fel egy újabb kérdést, de még mindig Elenát néztem, mire ő lesütötte a szemét. Bonnie elismételte a kérdést.
- A csatlósa, – válaszolt egyszerűen. – csak segíteni akart Kat-nek.  Legalábbis ahogyan Katherine mondta.
- Ő végzett Elenával? Mármint a Pierce. – mondta hirtelen Bonnie.
- Igen. – válaszolt könnyedén Rick. Olyan düh járta át a testemet, mint még talán soha. Minden egyes részem bosszúért kiáltott, a többi pedig szomorú volt. Bíztam Katherine-ben, szerettem, bármit megadtam volna régen ezért az álnok kígyóért. Most pedig, legszívesebben megöltem volna. Azt hiszem, meg is fogom. Akaratlanul is felmorogtam, mire mindenki rám nézett, kivéve a vámpírvadász. Ő ugyanolyan békésen feküdt, mint azelőtt.
- Mi történt Stefannal? Ki tette? – kérdeztem. De ekkor hirtelen felébredt Alaric. Mi az? Megszűnt a hatás? Pedig úgy tudom, hogy addig marad transzban, míg Bonnie fel nem „ébreszti”. Te jó ég!  A boszink. A földön feküdt, és vér folyt az orrából. Mi lelhette? Vámpírsebességgel egy pohár vízért futottam, addig pedig a szerelmem hozott zsebkendőt, hogy valamivel felitassuk a vért.
- Bonnie! Bonnie! – sipította kétségbeesetten. Mire Ő lassan kinyitotta a szemét, és nyöszörögni kezdett. Felültettem és a szájához tartottam a poharat. Felhajtotta az egészet, majd lihegni kezdett.
- Nyugalom. – szólaltam meg kedvesen, és nyugtatás képen Bonnie hátát kezdtem el simogatni. – Mi történt? – kérdeztem lassan, nem akartam, hogy felháborodjon, vagy valami.
- Nem tudom. – válaszolt. – Egyszer csak minden elsötétül, éreztem, ahogy gyengülök, a testem mintha valami bábú lett volna. Nem tudtam irányítani, mellesleg nagyon fájt a fejem. Biztosan azért, mert nagyon koncentráltam, de minden már nagyjából.. minden oké. – lassan kiengedtem a levegőt. Megnyugodtam. Azt hittem örömömbe átölelem a kis boszit, de ezt senki nem nézné ki belőlem, így nem is tettem meg. Alaric már újra aludt, semmit nem érzékelt abból, ami történt. Így felsegítettem Bonnie-t a földről, és Elenával kisétáltunk a házból.

Vámpírsebességgel száguldottunk a Bennett ház felé, felvittem a lányt a szobájába, és finoman letettem az ágyra.
- Köszönöm. – suttogtam, és egy tincset kisimítottam az arcából. Erre ő összezavarodott.
- Micsodát? – érdeklődött.
- Hogy kockáztattad a testi épségedet pár kérdésért. Rendes Tőled. – mosolyogtam azzal az utánozhatatlan félmosolyommal.
- Nincs mit. – legyintett a kezével. Még mindig vigyorogtam, majd egy hirtelen mozdulattal, kiugrottam az ablakból. Az udvaron Elena várt. Átkaroltam a vállát, és ugyan olyan összeszedett mozgással haladtunk a Salvatore villához, mint idefele Rick házához.

- Mi a terved? – kérdezte váratlanul, és mélyen a szemembe nézett. Őszintén akartam válaszolni, de az nagyon érdekesen hangozhatott volna. Szeretem Elenát, és igazat akarok neki mondani, de kissé furán hangzana, hogy meg ölném az exemet. Ha már annyi sok emberrel végeztem életembe, akkor az exem kinyírása is menni fog, nem?! Csak remélni tudok, régen szerelmes voltam Katherine-be.
- Azt hiszem, hogy nagyon jól tudod. – válaszoltam sejtelmesen, és végigsimítottam az arcát. – Szóval, hogyha megbocsátasz, most van egy kis dolgom. – kacsintottam rá, és indultam volna, de visszarántott.
- Egyek vagyunk, Damon. Amúgy sem vagy elég erős egy Pierce legyőzéséhez, minimum innod kell a véremből. Csak így engedlek el. Azt hiszed, hogy én nem vagyok elég erős, hogy szembeszálljak Katherine-nel? – Elena, ezt se gondoltam volna Rólad. Keményebb vagy, mint hittem.
- Rendben. – adtam meg magamat, és finoman hátradöntöttem a fejét, hogy így szabadon maradjon a nyaka. Finoman átszakítottam a vékony bőrét, és szívni kezdtem a vérét. Az édes nedű folyadékot, ami a vámpírok kedvence és éltető ereje. Minket csak ez tart életben, különben mumifikálódunk. Elena vére még erősebbé tesz/tett, mint valaha. Éreztem, ahogy a saját ereim megduzzadnak, és áramlanak. Elengedtem, nem szerettem volna, hogyha különösebb baja esik az én Elenámnak. – Köszönöm. – suttogtam bele a nyakába, és eltűntem a sötétben.

Vámpírsebességgel száguldottam az erdőbe, éreztem, hogy itt lesz az az álnok kígyó. Hogy szerethettem régen? Igaz, hogy elbűvölő külseje van, de belül rondább, mint bárki más. Elena viszont cseppet sem ilyen, Ő kívül-belül ragyog. Gyönyörű. És csak az enyém, már nem Stefan-é. Engem választott. Nem tudom, hogy hogyan lehetett. Én se vagyok több Katherine-nél, egy gyilkos vagyok. Véren élek, a sötétség szülöttje vagyok. Bár, nem volt ez mindig így. Mikor ember voltam, azt hiszem, hatalmas szívet tudhattam magamnak. De ezt elrontotta egy nő. Az, akinek most véget vetek.

Az erdő mélyébe mentem, éreztem, hogy itt lesz. Szinte tudtam, itt volt egy kis fa házikó. Modern volt, nem korhadtak az alapanyagai. Pár percig teljes cseng ülepedett az erdőre, míg ezt a monoton hangulatot megtörte egy ágreccsenés. A forrás felé fordultam, és megpillantottam azt az álnok szipirtyót.
- Mi járatban errefelé? – kérdezte a saját cinikus hangnemében. Ettől már a falra mászok, komolyan mondom. Még a végén én leszek pókember. Ekkor felkaptam magam mellől egy faágat és vámpírsebességgel futottam elé, majd megpróbáltam a szívébe döfni, de ő támadott meg hátulról. Egy fát szúrt a hátamba, én pedig a fájdalom miatt elgyengülten rogytam le a földre. Hogy is gondolhattam? Hogy, egy hülye terv nélkül megyek kinyírni az exemet. Semmilyen meggondolás nélkül. Ez már nagyon késő bánat.

Lassan az fához nyúltam, és kirántottam a hátamból.
- Cseszd meg Katherine! – sziszegtem és semmiféle tárgy nélkül rontottam neki. Ekkor az egyik fához lökött és kecsesen hozzám sétált.
- Tudod, azt hittem okosabb vagy. Legalábbis annak látszottál. – mondta dorgálva. – Ennyi eszed nincsen. – nevetett. – Látszik, hogy miért Stefan-t szerettem jobban. Legalább Ő gondolkozott egy kicsit, nem úgy, mint Te, drága Damon. – mosolygott bájosan. Egy újabb támadásba akartam lendülni, mire ő megragadta a felsőmet és majdnem a számba beszélt.
- Meg ne próbáld még egyszer! – mondta, és ismét nekidobott a fának. Ez az álnok kígyó. Nagyon elegem van belőle! Hogy is szerethettem régebben? Ezt a nőt, aki most csak fájdalmat okoz nekem. Semmi szeretet nincs már benne. Hiába azt mondta, hogy ne merjek rá támadni, de nem érdekelt. Véget akartam vetni ennek. Pár lépés választott el tőle, véggondoltam a teendőmet, de ekkor valaki gyorsabb volt nálam és egy karót döfött a régi szerelmem szívébe. Megfordítottam a „tettest” és szorosan magamhoz öleltem.
- Elena, - suttogtam bele a felsőjébe. – nagyon szépen köszönöm. – mondtam és megkönnyebbülés szaladt végig a testemen. Elengedtem, és láttam a szeméből, hogy őszintén megtette volna értem. Katherine teteméhez ment.
- Kvittek vagyunk. – mondta és lecsukta a szemeit. Ekkor odamentem hozzá, és felsegítettem a leguggolt Elenát a földről.
- Gyere! – szóltam kedvesen. - Ezt majd én elintézem később. – most nem volt kedvem ezzel foglalkozni. Ismét egy rossz érzésem támadt, mivel lépteket hallottam az erdő falevelein. Magamhoz szorítottam Elenát, és védekezően elé álltam. Nem hagyom, hogy bárkinek is baja essen rajtam kívül. Hamarosan előjött a mi kis „zajcsapónk”, Margaret. Az arcán aggodalom ült ki és sietősen Kathez lépett.
- Ti! – sziszegte a fogai között, és ha jól láttam és könnycsepp gördült le az arcán.
- Ezt a némbert siratod? – kérdeztem flegmán, mire ő felállt és összeráncolta a homlokát. Hangosan felnevetett.
- Mindjárt fogsz te is sírni. – ekkor azt láttam, hogy nagyon koncentrál valamire. Éles és kibírhatatlan fájdalom hasított a fejembe, de próbáltam nem törődni vele. Elena vére még mindig tüzelt, így volt bennem annyi erő, hogy egy fának lökjem. Abbamaradt a fájdalom, én pedig kihasználtam az alkalmat, ezzel arra utalva, hogy majd’ kitéptem a szívét, de még tudnom kellett valamit.
- Rohadjatok meg, megöltétek az egyetlen „szörny” hordozómat! Nehogy azt higgyétek, hogy én tényleg Katherine oldalán álltam. – kacagott. - Csak felhasználtam valamire, de Ő rá sem jött. Mondhatom, hogy igazán becsületre méltó tettet hajtott végre. Hogy valaki ennyire szőke legyen. Nem látta a fától az erdőt. – mondta, és ekkor egy láthatatlan test eltolt Margarettől. Pedig minden erőmmel nekifeszültem. Mindhiába. Kérdően néztem rá, mire ő kajánul elvigyorodott. – Gondolom, az előbbi fejfájásból rájöttél, hogy boszorkány vagyok. Gonosz boszorkány. – nevetett még mindig ördögien. Mindjárt a falra mászok tőle. Mélyen levegőt vett, ekkor a falevelek köröskörül kezdtek pörögni, majd felemelkedtek az ég dörögni kezdett és egy villám csapott le. Majdnem belém, hogyha el nem ugrok. Az égre néztem, látszott, ahogy a villámok cikáznak le belőle és szakadni kezd az eső. Jégeső. – Higgyetek nekem, még nem most láttatok utoljára. – mondta. Ekkor felkaptam egy hegyes faágat és a szívébe döftem volna, hogyha egy láthatatlan burok meg nem védi. Nem tudtam belészúrni. – Azt hiszitek, hogy nem tudtam mi a tervetek, azok után, hogy mindig figyeltelek titeket? Szánalmasak vagytok, komolyan mondom. – jelentette ki eltorzult hangon. Mintha nem is Ő lett volna. Bár, honnan is tudnám, hogy milyen ő. Múltkor az erdőben annyira másnak tűnt, nem úgy, mint ahogy most. Egy hatalmasat felsikoltott és az égre szegezte a tekintetét. Olyan fájdalmat olvastam le az arcáról, mint még talán senkinek. Az orrából ömleni kezdett a vér, és zokogva összerogyott a földre. Fogalmam sincs mi ütött belém, de vámpírsebességgel ott termettem mellette és megfogtam. Leguggoltam, miközben még mindig tartottam. Egy határozott mozdulattal „megrángattam” a vállát.
- Margaret..- suttogtam. Elena is odajött mellém, és nagyon tanulmányozta a lány arcát. Ő is megszólította, olyan lágyan, ahogyan csak tőle tellett. Nagy nehezen kinyitotta a szemeit, és ránk nézett. Riadalom ült ki az arcán.
- Megmenekültem. – nyögte ki megkönnyebbülten, nem értettem miről beszél, és ahogy láttam, Elena sem. Egy „miről - beszélsz?” pillantást küldtem felé. – Még kis koromba megszállta a testemet egy gonosz boszorkány. Ezt csak évek után tudtam meg, mikor különösen kezdtem viselkedni, de ebbe most nem mennék bele. Több évig irányította a testemet, és olyan dolgokat műveltetett velem, amire rossz visszagondolni. Végre elhagyott, szabad vagyok. – egy örömteli könny csordult le az arcán. – El sem hiszem! – ekkor már zokogott, én pedig finoman felállítottam.
- Figyelj, most a Salvatore villához megyünk, rendben?! – mire ő bólintott, felkaptam a karjaiba, éreztem, ahogyan megmarkolja a bőrdzsekimet, de nem zavart. Vámpírsebességgel rohantunk a villa felé Elenával együtt.

Hamar megérkeztünk, ilyen gyorsasággal nem is csodálom. Az én kis vámpírom kinyitotta az ajtót, majd becsukta miután bementem a kezembe Margarettel együtt.  A panzióban egy üres szobát kerestem, és oda leraktam a lányt. Elena mindvégig velem tartott, és le nem vette a szemét rólam.
- Ha csak kell egy kis kaja, vagy bármi szólj! – biccentettem felé kedvesen. Láttam, ahogyan a szerelmem fontolgat egy kérdést, de nem meri feltenni. Végül erőt vett magán és megkérdezte.
- Amúgy, te milyen Margaret vagy? Mármint mi a vezetékneved? Annyira ismerősnek tűnsz. – tanakodott. A lány erőt vett magán, és lassan, megfontoltan mondta ki a nevét.
- Margaret Gilbert. – ekkor leesett az állam, és nem csak nekem, hanem Elenának is. Egy könny jelent meg a szemében.
- Komolyan? Én is Gilbert vagyok. – ekkor már nem tartogatta a könnyeit és Margaret sem. Nagyon meghitt pillanat volt.
- Tényleg? Akkor elvileg a testvérem vagy? – kérdezte, és Elena karjaiba borult. Ez így ment még több percig, úgyhogy jobbnak láttam, hogyha magukra hagyom a testvéreket.

Kimentem a szobából, és a szobámba vetettem magamat. Ledobtam magamról a koszos cuccokat és beálltam a zuhanyzó kabinba. A meleg víz alaposan ellazított, és még pár percig ki se szálltam az alól. De miután, már éreztem, hogy szinte ég a bőröm, elzártam a csapot és magamra csavartam egy törölközőt. Lementem a pincébe, és megittam egy zacskó vért (természetesen miután felmelegítettem). Komótos léptekkel mentem vissza az én kis „birodalmamba”, és a szekrényhez mentem. Kinyitottam a szekrényajtót, és kiválasztottam magamnak egy ruhát. Viszont, amikor visszacsuktam majdnem a szívbaj kapott el, pedig az nagyon ritka eset. Elena állt ott karba tett kézzel, és az arca örömről árulkodott. A színpadiasan a szívemhez kaptam és félmosoly suhant át az arcomon.
- Damon, nagyon jól alakultak a dolgok. – jelentette ki. – Rátaláltam az egyik elveszett testvéremre, és végre túl vagyunk mindenen. – mosolygott, és megölelte a csupasz felsőtestemet. – Végre boldogok lehetünk! – ettől a mondattól hevesebben kezdett verni a szívem. Szóval, akkor ez tényleg valóság és nem csak egy álom. Részben egy álom, mert minden perc Elenával olyan extázisba kerít, hogy azt nem tudom szavakkal leírni.
- Azám! – kacsintottam. – Az a vén szipirtyó se fog már háborgatni minket, és végre boldogok lehetünk! Együtt. Örökre. – mondtam ki, és egy hosszú szenvedélyes csókot leheltem Elena ajkaira.