7. fejezet

Sziasztok!
Kicsit hamarabb hoztam most, mert muszáj volt megírnom. :P Na jó, nem volt olyan muszáj, de én akartam! Az az igazság hogy a suliba volt ilyen "karácsonyi disco", és tökre lefárasztott. Úgyhogy ha esetleg nem értelmes valami - bár próbáltam jól megfogalmazni - az azért van. Köszönöm Enciiiii-m nek az ötletekért! Imádlak! :P

Körülöttem teljesen pörgött az élet miközben én csak hulla voltam, s élveztem a nyomorult kis életemet. Már ha azzal, hogy az egész napomat az ágyban töltöm és rágódom az elmúlt eseményeken. Most sem volt ez másképp, bámultam kifelé az ablakon át és reméltem, hogy minél hamarabb elalszok, túl akarok lenni ezen a napon. Néztem, ahogy az ablakon szánkázik lefelé egy esőcsepp és ekkor vettem észre, hogy az én szememből is legördült egy könnycsepp. Most az lesz a legjobb, hogyha megpróbálok elaludni; megigazítottam a párnámat és a takarómat, majd hátrahuppantam az ágyon. Sokáig néztem az órát, amely először csak este 11-et majd 12-őt majd hajnali 1-et; 2-őt majd 3-at mutatott. Végül sikerült valahogy álomba zuhannom, s szinte olyan mélyen sikerült elaludnom, hogy mikor felkeltem nem is emlékeztem arra, hogy mit álmodtam.

- Jó reggelt! – mondta Damon egy önelégült mosollyal az arcán, azt hittem a frász kap el, hogy itt találom. Az ágyamon ült! Szegény lepedő, most el kell égetnem. Na, jó, ez azért túlzás. Reakcióból kipattantam az ágyból és a falhoz húzódtam.
- Ennyire rémisztő lennék? – kérdezte majd ördögien nevetett.
- Damon, miért kell ennyire szemétnek lenned? – kérdeztem és ekkor vettem észre, hogy szinte tiszta víz vagyok, valószínűleg a láz miatt van.
- Ha szemét lennék, most nem rontanám itt a levegőt, Elena – mondta szarkazmussal a hangjában.
- Mit keresel itt? – kérdeztem és nekidőltem a falnak.
- Jenna nénikéd hívott át. Igazán rendes személyiség. – mondta kuncogva. Tehát Jenna volt az. Hol a telefonom? Eddig nem foglalkozatott, de mikor az éjjeliszekrényre vándorolt a tekintetem nem láttam sehol sem.
- Hol a telefonom? – kérdeztem idegesen és leszaladtam a lépcsőn, természetesen Damon követett.
- Nem mennél el? Tudok magamra vigyázni! – hadartam idegesen, fel alá járkáltam a lakásban keresve az eltűnt telefonomat. Damon legbelül röhögött rajtam, nem érdekelt, ekkor megláttam a konyhaasztalon a telefonomat, de az idősebbik Salvatore gyorsabb volt. Vámpírsebességgel odarohant az asztalhoz és már tárcsázta Stefan számát, odarohantam s ki akartam kapni a kezéből a telefont, de meghallottam a másik vonalról egy bársonyos hangot.
- Ó jó napot, öcsikém! – szólalt meg gúnyosan.
- Elena? Elena ott vagy? – kérdezte aggódóan. Megráztam a fejemet ezzel azt üzenve Damon-nak hogy nem szeretnék Stefannal beszélni.
- Igen itt van, de nem szeretne veled beszélni. – suttogta Damon, mintha nem akarja, hogy én meghalljam.
- Mi a fenének hívtál fel? Kikészíteni? –kérdezte idegesen Stefan.
- Bocs, Damon, most dolgunk van! - szólt bele egy női hang. Az enyém? Nem, nem az enyém. Én itt vagyok. Tehát Katherine. Még mindig ott van, a sírást alig bírtam visszatartani. Egyre jobban erőlködtem, az elmúlt napokban is ezt csináltam, de most, végleg feladtam és kitört belőlem a sírás. Restellem, Damon előtt mindig csak húzom a szám, egy hisztis libának hihet, de nem érdekelt, csak zokogtam. Kellemesen csalódnom kellett ugyan is Damon próbált vigasztalni, bíztató szavakat mondott, szinte alig hallottam már a sírástól, de próbáltam kiszűrni a lényeget. Finoman átölelt és még mindig nyugtatott, nem ellenkeztem, éppen ezt akartam most, valaki vállán sírni és elmondani mi a gond. Leültetett az asztalhoz és kérdezni kezdett, hogy mi a baj, bár szerintem tudta, de az én számból akarta hallani.
- Mi a baj?
- Minden, Damon. – próbáltam érhetően beszélni, mert még mindig zokogtam.
- Rendben lesznek a dolgok! – mondta. – Hidd el!
- Jelenleg nem hiszem, hogy jobb lesz!  - jelentettem ki hangosan, és már annyira unom, hogy mindig pofára kell esnem. Lehunytam a szememet, próbáltam mély levegőket venni – bár az orrom egy kicsit bedugult. Ekkor egy puha kezet éreztem az arcomnál, amely letörli a könnyeimet.
- Hidd el, minden jobb lesz! – ismételte Damon s odahajolt hozzám és finoman a számra tapasztotta a száját, tényleg, mintha minden gondom megoldódott volna, olyan érzésem volt mintha nem is a Földön lennénk, hanem egy másik dimenzióban.
- Elena, bocsi hogy így alakultak a dolgok, de… – rontott be a házba egy alak, mikor meglátott Damonnal elakadt a szava. Kinyitottam a szememet és megláttam az „ismeretlen betolakodót”, Stefan volt az szeme elkerekedett és csodálkozva nézett. Az idősebbik Salvatore szokás szerint, most is elhúzta a csíkot, így magamra maradtam és magyarázkodhattam. De, végül is. Miért tartozok én Stefannak magyarázattal? Szerintem semmiért, mégis bűntudatom van.
- Ööö.. Szia! –nyögdécseltem és próbáltam egy mosolyt erőltetni magamra, de nem ment.
- Beszélnünk kéne! – mondta köszönés nélkül. Na, tessék! Már csak ez hiányzott, hogy lecsesszenek mindenért.
- Katherine-t hol hagytad? – kérdeztem szarkazmussal a hangomban.
- Félre érted a helyzetet!  - jelentette ki, közben mutogatott.
- Ó! Igen?  Akkor magyarázd el, kérlek! – mondtam hangosan, szinte már ordítottam.
- Nem lehetne halkabban? – kérdezte nyersen és a füléhez kapott, mintha olyan ártalmas lennék a vámpírérzékeire.
- Menj! Menj! – mondtam és felpattantam az asztaltól, toltam kifelé a házból, de nem voltam olyan erős.
- Sajnálom! – szabadkozott, s ha a szemébe tényleg megbánást láttam volna.
- Én is! – mondtam. – Azt hogy ennyire kétszínű lettél!  Nem csak engem, de magadat is átvered! Megígérted soha többet nem fogod szeretni Katherine-t, erre te megcsókolod ŐT a házadban! – ordítottam és az „őt” szót jól kiemeltem.
Stefan csak elmosolyodott, és túlságosan nyugodt volt a helyzethez képest.
- Ez ennyire vicces? – kérdeztem flegmán.
- Nem, csak tudod, ebből egyáltalán nem igaz semmi. Én téged szerettelek!
- Igen! SZERETTÉL! Csak szerettél! – mondtam halkan és egy újabb könnycsepp csordult le az arcomon, de próbáltam minél hamarabb letörölni, hogy ne vegye észre.
- Még most is! – szólalt meg és odajött hozzám s megfogta két kezével az arcomat. – Sajnálom. Tényleg sajnálom! Katherinnel csak próbáltam tisztázni a dolgot hogy tényleg vége köztünk mindennek, de letámadott. Sajnálom. Nagyon sajnálom.
Nem szóltam semmit, mégis hittem neki. Pedig láttam mit tett és azt is hogy mit Katherine, nem tudja letagadni. „Hiszem, ha látom!” szokták mondani és ez most beteljesült.