17. fejezet

Kedves Olvasók! 

Eljött újra a Kedd. Eltelt megint egy hét. Én pedig máris (igen, ilyen "későn) hozom az új fejezetet. Most tanultam meg, nem rég. Úgyhogy innentől szabad a pálya. 

Kicsit összeszeretném foglalni az egész történteket. Biztosan azt gondoljátok hogy Stefan kicsit (nagyon) hamis. Az pedig nem másért van, mert egy gonosz szörnyeteg szállta meg a testét. Pontosabb részletet nem szeretnék elárulni (még magam se tudom, hogy mi van). Katherine pedig segítene azt a gonosz lelket kiűzni, de egy könnyen nem fog menni és szüksége lesz mások segítségére is. 

- Egyáltalán miért segít Katherine?

Szeretné megszerezni Stefan-t, így úgy gondolja, ha megmenti, akkor a srác viszonozza régi érzelmeit. Elena erről mit sem tud.

- Mi lesz Elenával? (ha elolvastad a fejezetet ezt a kérdést fel fogod tenni.)

Nem lesz a legjobb állapotban. Összezavarodik és fogalma sincs a történtekről. Jövőhéten kiderül! ;)

Íme a fejezet :

[Elena szemszög]

Megint egy olyan világba zuhantam, amit nem kívánok senkinek. Éreztem, ahogy a két tépőfog felszakítja a bőrömet, és hogy valaki szívja a vérem. Nem tudtam, kinyitni a szemem így próbáltam kiabálni, de mikor megpróbáltam megszólalni a torkomba soha nem érzett fájdalom hasított. Jobbnak láttam, ha elengedem magam, és megpróbálok nyugodt maradni. Rendben leszek, jól leszek. Meg tudod csinálni Elena Gilbert! Ekkor éreztem, hogy valaki nagy erőfeszítéssel ráncigálja le rólam a vámpírt. Ha vámpír egyáltalán, olyan energia volt benne hogy szinte kézzel tapintható. Vagy én őrültem meg, vagy nem tudom, de mintha éreztem volna mindenkinek az auráját. Egy aggódó emberét, melynek egyszerre volt kétszínű a külső ereje. Vörösesbarna és rózsaszín. Tehát szerelmes.. Nem volt nehéz kitalálni ki az, Damon volt. Legalábbis tippem szerint.

A másiknak pedig koromfekete, és mintha valami erő küzdene ellene, hogy ne legyen ennyire sötét. Nagyon viaskodik. Már azt hinném, hogy valamelyik emberbe, vagy vámpírba beleszállt egy gonosz ősi valami.

Sikerült elszakítania tőlem, a gyilkost én pedig még mindig nem tudtam csinálni semmit. Csak a földön feküdtem, éreztem a nyirkos talajt, a homokot a kezem alatt.

[Damon szemszög]

Bárcsak itt lenne az, az okos tojás Jeremy. Mit is mondott? Hogy mit tegyek ilyenkor? Áá! Megvan. Aperio Oris! Szezám tárulj! Megvilágosodás. Megpróbáltam Elenáról leráncigálni azt az elvetemültet, aki megtámadta. Mindig őt kell harapdálni? Nehezebb dolgom volt ugyanis nem nagyon láttam kit markolászok. De valahogy csak sikerült leszedni a hátáról, s ekkor kimondtam a bűvös szót.
- Aperio Oris, drága Stefan! – mondtam szarkazmussal tele a hangomba. Nem fedte fel magát. Ezért erőteljesen még egyszer elismételtem. Tényleg ő volt az. El sem hittem. Valahogy meg kell szabadítanunk attól a gonosz lélektől, aki megszállta.

Felkaptam Elenát a kezembe, hát ez a „randi” rosszul sült el. A legnagyobb gyorsasággal futottam a Gilbert ház felé. Letettem az ágyára s ekkor feltéptem a karomat és a szájába nyomtam. Finoman szürcsölni kezdte, majd mikor elegendőt ivott elvettem a kezemet és lesimítottam a haját. Mindent ellenőriztem, hogy jól van-e bezárva, mikor tényleg az összes dolgot megnéztem lementem a konyhába egy pohár vízért. 

[Elena szemszög]

Éreztem, hogy valami lecsurog a torkomon. Olyan ismerős volt az íze. Rájöttem mi az. VÉR. A gondolattól is kirázott a hideg. Lassan kinyitottam a szememet, de ez csak gondot okozott. Valaki megszorította a torkomat és kitépte a verbénás ékszert a nyakamból.
- Erre nem fogsz emlékezni, viszont arra igen, hogy éppen Damon Salvatore-vel piknikeztél, mikor ő megharapott és elájultál. Félsz tőle!
- Erre nem fogok emlékezni, viszont arra igen, hogy éppen Damon Salvatore-vel piknikeztem, amikor ő megharapott én pedig elájultam. Félek tőle! – ismételtem a szavakat.

Pár másodperc múlva olyan volt, mintha üres lenne a fejem. Egyszerűen nem tudom mi történt. Mikor hallottam, hogy jön valaki a lépcsőn, féltem, hogy Damon lesz az. Szinte majdnem bebújtam a takaró alá.
- Szia, szívem, hát felébredtél! – köszöntött és lerakta a poharat az asztalomra. Szívem?
- Menj.. menj.. el! – dadogtam. Erre ő csak értelmetlenül nézett. Összeráncolta a homlokát.
- Tudom már, egyedül szeretnél most lenni és a csajokkal beszélgetni. Értem én. – mondta s közelített a fejem felé. Én erre kipattantam az ágyból és ordítani kezdtem, mellesleg pedig a falhoz húzódtam.
- MENJ EL! Miért kellett bántanod? Miért? – ekkor kitört belőlem a sírás.

[Damon szemszög]

Mikor visszaértem a szobába, Elena szokatlanul nyugtalan volt. Azt hajtogatta, hogy tűnjek el. Biztosan a barátnőivel akart beszélgetni. De mikor kipattant az ágyból, kiabálni kezdett velem. És olyanokat vágott a fejemhez, mint például: Miért bántottam? Én? Bántottam? Soha az életben nem tennék ilyet. Jobbnak láttam, ha elmegyek, ezért csók nélkül távoztam az ablakon.

Aztán ekkor eszembe jutott valami. Meg kell beszélnem a dolgot Elena kisöccsével. Muszáj. Ő biztosan tud segíteni. Az ajtóhoz mentem s kopogtatni, csengetni kezdtem.

Hamarosan kitárult az ajtó és Jeremy lépett ki rajta. Kissé mosott feje volt.
- Jaj, aludtál, szívem? – kérdeztem.
- Mit akarsz? – kérdezte dühösen.
- Beszélnünk kell, most! – minden szavamat kiemeltem, főképpen a „most”-ot. Bólintott én pedig beléptem a házba. Felmentünk az emeletre, de jeleztem neki, hogy ne szóljon semmit.

- Mi a baj? – kezdte el Jeremy. Örülök, most az egyszer, hogy ő kérdezett rá a dologra. Pár másodpercig csak néztem a távolba, összeszedtem az összes gondolatomat. Fogalmam sem volt, hogy kezdjek hozzá.
- Valami baj van, nagy baj! – azt hiszem ez volt, amit most ki tudtam nyögni.
- Micsoda? – ekkor már az ő arcán is kiült az aggodalom. Mélyet sóhajtottam. A francba! Nekem soha nem megy bökkenőmentesen az életem.
- Elenát elvittem piknikezni egy kis tisztásra. Amikor a romantikus pillanatot megzavarta valami. A kis szörnyeteged. Megtámadta Elenát! Segítettem leráncigálni róla az elvetemültet és sikerült is, ekkor gyorsan hazahoztam. Adtam neki a véremből, lementem a konyhába hozni neki egy pohár vizet. – hadartam. – De..de mikor visszamentem meg volt zavarodva. Egyszerűen olyanokat vágott a fejemhez hogy „Miért bántottam?” és hasonlók.
- Mi? – ajj.  Ilyen értetlent.
- Elvittem Elenát piknikezni… - kezdtem, megint de belevágott a szavamba.
- Tisztán értettem. – akkor meg mi a.. akkor miért kérdezett vissza? Jó, tudom, hogy hihetetlen, de itt nem kellene játszani most a meglepődöttet. Jó, nem játssza, de most CSELEKEDNI KELL! Nagybetűkkel. Dühösen rá nézetem mire ő nevetni kezdett volna, de visszafogta. Mivel a szájához kapta a kezét.
- Jeremy!! Ne szórakozz velem! Mondom NEM! Érted? 

[Elena szemszög]

Damon elment. Most már nem csak a fejemben, de a szívemben is ürességet éreztem. Egyik részem megkönnyebbült a másik pedig hihetetlenül magányos volt. Úgy éreztem beszélnem kell valakivel. De nem találtam erre senkit sem. Ekkor viszont eszembe jutott egy név: Stefan! Ó, drága Stefan! Mi lett velünk? Kipattantam az ágyból, felkaptam magamra egy ruhát, összeszedtem a cuccaimat.

[Damon szemszög]

Érdekfeszítő dolgokat beszélgettünk Jeremy-vel. Senki mással nem tárgyaltam még ilyenekről. Mikor nagyba elvoltunk, valaki a párkányon ült. Göndör haja finoman omlott a vállára, s keresztezte különleges arcát. Fekete szempillái alól barna szemeivel nézett ránk. Karcsú lábaival felállt a párkányról és elindult felénk.
- Jeremy és drága Damon! Tudjátok, különleges esetek történnek itt. Én tudom ezekre a választ. – mondta csábosan, elbűvölően. Annyi év után még mindig rá tudok nézni. Hihetetlen. Katherine még mindig szép volt. Jeremy összefonta kezeit a mellkasa előtt és kissé feszülten nézett. Talán félt tőle? Felhúztam a szemöldökömet és rá néztem. Most én röhögtem volna el magamat. – Amint tudjátok, Stefant szállta meg a szörnyeteg. Valahogy „hatástalanítanunk” kell. Mindannyiunknak. – folytatta unottan, megforgatta a szemeit. – Muszáj vagyok együttműködni veletek! De ha keresztbetesztek, nem okoz gondot titeket is hatástalanítani! –tájékoztatott minket azzal a gonosz vigyorral az arcán. Most kellett volna valamit odavágni neki. Bezzeg ilyenkor nem jut semmi az eszembe! Ajj, gondolkozz Damon Salvatore!
- Drága, Katherine, ne játszd itt nekünk a nagymenőt. Tudjuk, hogy neked is van gyengéd oldalad. Legalábbis 1864-ben volt mikor kihasználtál minket, elbűvölően. Játszottad a kedves, melegszívű hölgyet, de soha sem voltál az. Minek segítenél Stefannak, hogyha te csak magaddal törődsz? – sikerült valamit összehoznom.
- Egyet mondok, Damon. A nők mindig tudják milyen a hatásos belépő. – mosolygott bájosan, de ez pár másodpercen belül el is tűnt. – Szerinted mi a francért vagyok itt? Azért hogy magammal törődjek? Hát szerinted most ez van? Segíteni akarok Elenának is, mert bajba van. Míg Stefanba van az, az őrült szörnyeteg bárkit bánthat.
- Te beteg vagy? – kérdeztem. – Nem vagy az a típus, hogy segíts másokon. – mondtam. De rossz volt. Jeremy csak nézte a jelenetet. És azt is hogy Katherine vámpírsebességgel nekilök a falnak s nyomja a torkomat.
- Kussolj be! Ideje lenne már! Csak mondod a magadét, pedig tudod, hogy ezzel mindenkinek jót teszek, ha kiszedjük Stefanból a szörnyet. – még jobban megszorította a torkomat.
- Kat, kérdezhetek valamit? – szólalt meg most először Jeremy.
- Természetesen. – válaszolt bájosan.
- Elena meg van ijedve Damon-tól. Azt hajtogatta, hogy „Miért bántottál?”. Pedig nem is. Ugye nem? – fordult hozzám.
- Ó, de! – nyögdécseltem, mert még mindig szorították a torkomat. – Minden vágyam, Elenát bántalmazni. Ennyire hülye nem vagyok.
- Lehet, hogy megigézték. – mondta könnyedén. – Rajta van a verbénás nyaklánc? – ekkor jutott el az agyamig a dolog. Nem láttam rajta, mikor bementem a szobába. Legalábbis nem emlékszem. Végre engedett a szorításból és vámpírsebességgel az ablakhoz rohant. – Te jó ég! Elenát irányítják. Gyerünk! – mondta s már nem is volt a szobában. Kirohantam utána. Lassan megérkezett Jeremy is.

Üveges tekintete volt, és nem is figyelt hová lép. Katherine elé ált, de nem érdekelte. Ment tovább. Most én rohantam elé. Ekkor a tekintete megváltozott. Ordítani kezdett.
- Ne bánts! Ne! Kérlek ne! – védekezően húzta maga elé a kezét. Megpróbáltam megölelni, de belebokszolt a hasamba és futni kezdett. – Hagyj békén! – kiáltotta vissza. Katherine felé fordultam. Tágra nyílt szemekkel figyelt rám.
- A Salvatore villához! Stefan irányítja! – adta ki megint az utasítást.
- Várjatok! – mondta Jeremy. – Velem mi lesz?
- Pattanj fel a mocidra, s hozz valami sörétes puskát! – biccentettem. Szinte egyszerre indultunk el Kat-tel.

Hamar odaértünk a házunkhoz. Megpróbáltunk bemenni, de rendesen el volt szigetelve tőlünk. Teljes súlyommal nekiestem az ajtónak, de így se tudtunk bejutni. Dörömbölni kezdtem az ajtót, semmi válasz..

[Elena szemszög]

Gyorsan odaértem a villához, mintha repültem volna. Komolyan. Beszaladtam a házba és ott állt Stefan, kitárva a kezeit. Mintha tudta volna, hogy jövök. Odamentem hozzá és szorosan megölelt, én pedig viszonoztam azt. Pár percen belül megérkeztek valakik. Borzongás futott végig rajtam. Dörömbölték az ajtót és azt kiáltozták:
- Elena gyere ki! – először egy férfi hangját hallottam, majd egy lányét. Ekkor Stefan mélyen a szemembe nézett. Nem tudtak bejönni, az ajtó tele volt lakattal. Most azt éreztem, hogy valami őrült pszichopatával vagyok összezárva.
- Mond meg Damonnak, hogy soha nem szeretted és ezzel vége. ISMÉTELD! – szólt erőteljesen, de nem Stefan hangja volt. Hanem egy mély torz hang.
- Most kimegyek, és megmondom Damonnek, hogy soha nem szerettem. – mondtam.
- Indulj! MOST! – adta ki ismét a parancsot. Ekkor feloldódtak a zárok és kinyílt az ajtó. Damon és Katherine ott várt az ajtóban. Meg akartak menteni? De mégis mitől? Odamentem Damonhoz és átöleltem, majd mélyen a szemébe néztem.
- El kell mondanom valamit! – suttogtam. Erőt vettem magamon. Az egyik felem ellenkezett a másik pedig nem. Mintha az ellenkező erősebb lett volna, egy leheletnyivel. – Soha nem szerettelek. Ne haragudj! – nyögtem ki és elindultam mellette.

[Damon szemszög]

Azok a szavak mintha karóként szúródtak volna belém. NEM HISZEM EL! Katherine-re néztem, aki nem nevetett a dolgon. Régen éreztem ilyen érzést. Legalábbis a torkomba. Mintha egy gumó lett volna. Nagyon rossz.

Elena elsétált mellettem. Csak úgy. Mintha láthatatlan lennék. És bárcsak az lettem volna. Miért mindig velem történnek az ilyesmik? Miért nem lehetek egyszer boldog?
- Nyugi, Damon. Megoldjuk! – vigasztalás képen a hátamat simogatta Katherine. Sírni akartam. A vállán. Akár az övén. Végül is mindegy lett volna kién. De akartam sírni. Mindenképpen. Éreztem, hogy a szemem szúrni kezd. Most megyek. Mennem kell.

Bementem a házba és odamentem Stefanhoz.
- Örülsz? Hmm? Most már lehet… - mondtam és felszaladtam a szobába.

[Stefan szemszög]

Ez egyre csak rosszabb és rosszabb lesz. Érezem, hogy valaki irányítja a testemet, de nem tudok semmit se tenni ellene. Nem tudom, miket csinálok, nem emlékszem rá. Most berontott Damon és azt mondta, hogy örülök, hogy ezt tettem?. Mi tettem? Mögötte jött be Katherine aki megértően bólintott.
- Elmondok mindent. – mosolygott.

u.i.: most már mondhatja Dóó, hogy gonosz nőszemély vagyok. *nevet*