19. fejezet

Hello emberek!

Pár sort firkantok ide.. mivel megyek tanulni, elég sok van. Úgyhogy szorítsatok, hogy mindent befejezzek ma 6 előtt. xD Nem mintha lenne valami, de addigra jó lenne letudni mindent. 

Ó, és HÖLGYEIM! Boldog Nőnapot kívánok, még rajtam kívül sok más lánynak, nőnek és anyának! :)

majdnem elfelejtettem.. szóval, ne higgyétek hogy Damon-t nem sokkolta Elena halála.*spoiler* Csak azért játszadozik majd azzal a lánnyal, hogy elnyomja az érzéseit. Milyen lánnyal? A fejezetből kiderül.. ;D

[Damon szemszög]

A hír hallatára a szívem ezerrel dobogott. Jól hallottam? Elena Gilbert eltávozott az élők sorából? Micsoda?! Ez csak egy álom. Egy rossz álom. Keltsetek fel, könyörgöm! Mintha a testem minden egyes porcikájába tűt szúrtak volna. Fájt az egész belsőm. Összenéztem Jeremy-vel. Hasonlóan érzett ő is. Felpattantunk, szinte egyszerre. Rohanni kezdtünk a „parkolóba”. Bepattantunk régi, de jó járgányomba és az összes KRESZ szabályra fittyet hányva, szeltem át az utcákat. A Gilbert háznál kipattantam a kocsiból és vámpírsebességgel futottam fel az emeletre.

Az ajtó tárva nyitva volt. A rendőrség és a helyszínelők gyülekeztek a szobában. Beléptem az ajtón, ekkor hozták ki Elena holttestét a fürdőből. A kreol színű arca, hófehér volt. Annál is fehérebb. Küszködtem a könnyeimmel. Most tényleg el fog törni a mécses. Odamentem az egyik biztos úrhoz.
- Elnézést, mi történt?! – szólítottam meg.
- Közeli hozzátartozó? – kérdezte. Bólintottam. – Úgy véljük, gyilkosság van a dologban. A fürdőkádban találták meg. Feltűnt a lány gyámjának, hogy hosszú ideig tartózkodik a fürdőszobába. Így hát benyitott és így találta a hölgyet. – mesélte. Most pillantottam meg Jennát. Elena mellett térdelt és záporesően hullottak a könnyei.
- Köszönöm. – mondtam a rendőrnek. Odamentem a szerelmemhez. Akiből immár kialudt az élet. Jeremy lépett be a szobába. Ő is megkérdezte a biztos urat. Nem törődtem most vele. Nem tartottam vissza a könnyeimet. Hagytam, hogy előtörjék magukat. Zokogva érintettem meg az arcát. Ami immár hideg volt. Kihűlt a teste. Megpusziltam a homlokát, az arcát. Nem hiszem el! Ezt lehetetlen felfogni. Jenna is ott térdelt mellettem. Átkaroltam a vállát, miközben a vállamra hajtotta fejét és sírt tovább. Állammal súroltam a haját miközben az én szememből is záporoztak a könnyek.
- Még..még..mégis is – mondta szipogva. – ki juthatott be a házba? – kérdezte. Tovább sírdogált, ahogyan én is.
- Nem.. nem tudom. – válaszoltam. De ez nem volt válasz.  Tudtam, hogy csak egy vámpír lehetett. Megfordult a fejemben, hogy akár Stefan volt az. De nem lehetett. Semmi képen sem. Szerette Elenát, azért még sem folyamodna ilyesmire. Legalábbis remélem.

A helyszínelők vettek ujjlenyomatot Elenáról. Bár, nem hinném, hogy egy vámpír olyan „bamba” legyen, hogy nem tünteti el a nyomokat. Még egy rendes ember is eltüntetni. Komolyan, úgy érzem magamat, mint aki egy CSI: Miami helyszínelők részbe csöppent. Rohadtul fáj mindenem. Legfőképpen a belsőm. Mintha gumiból lennék, és nem tudnék mozogni. El kellett mennünk a szobából így lementünk a konyhába. Betoppant a város történelem tanára (aki egyben vámpírvadász is), Alaric. Odament Jennához és finoman átölelte. Még mindig zokogott. Én próbáltam elnyomni az érzéseimet. Több-kevesebb sikerrel.

Alaric odajött hozzám és megkérdezte mi történt.
- A rendőrök és helyszínelők szerint gyilkosság. – sziszegtem. Most még a falnak is füle lehet. Nem válaszolt, csak pár perc elteltével.
- Meg kellene nézni a testet. – mondta hangosan gondolkozva.
- Alaric, ugye sejtesz valamit? – kérdeztem rekedtes hangon. Bólintott. – Nekem is van egy tippem.
- Azt hiszem, ugyanarra gondolunk. Hol van Elena? Még mindig a szobájában? – Megráztam a fejem. Elmondtam hová vitték. Alaric-nak se kellett több, a fejével jelezte, hogy jobb, ha indulunk.

Az úton némán ültünk a kocsiülésben. Ő vezetett. Jobbnak látta, ha ő irányítja a kocsit. Én most cseppet sem voltam abban a passzban, hogy vezetni tudjak.

Megérkeztünk a kívánt épülethez. A nevét nem akarom kimondani. Így is fáj nagyon. Bementünk a „házba” és odamentünk a fém asztalhoz. Alaric olyan volt, mint egy.. mint egy helyszínelő. Nagyba vizsgálgatta a nyomokat. És talált is. Elena nyakán lilás foltok voltak.
- Nézd csak! – mutatott rá, az álhelyszínelő. Lopva odanéztem. De nem akartam így látni. – Megfojtották. – mondta. Becsuktam a szememet és lassan, mélyeket lélegeztem. Még így is éreztem az illatát..
- Majd szólj, ha végeztél, nem bírom tovább. – szóltam. Lehet, hogy józanodok kifelé. Alaric bólintott. De pár perccel később utánam is jött.

- Valami fejlemény? – érdeklődtem. De még mindig nem akartam megtudni.
- Most már biztos, hogy gyilkosság. Viszont, az is biztos, hogy vámpír ölte meg. Egy ember miatt, nem lesz ilyen kékeslila a nyakunk. Nagy erőt fejtett ki rá. – állapította meg.
- Le a kalappal. – mondtam gúnyos hangon. Beszálltam a kocsiba. Ismét Alaric vezetett hazafelé.

Engem kitett a Salvatore villánál. Nem akartam visszamenni. Elöntenek az emlékek, újra és újra. Kiszálltam a kocsiból, erősen becsaptam az ajtót, de azért elmormoltam egy „köszönöm”-öt.

Beszaladtam a házba. Nem akarok senkivel se beszélni. Csak elnyomni az érzéseimet. Engedelmeskedni a feltörekvő szenvedélyemnek, a vérrontásnak. Amint átléptem a küszöböt Stefan kérdezősködni kezdett.
- Hol voltál? Mi történt? – kérdezte. Pont fogok majd válaszolni. Vállat vontam és mentem volna tovább, ha nem állít meg. Megismételte a kérdést. Nem elég idegesítő a helyzet így is.
- Elenánál. MERT BAJA LETT! – ordítottam. – Amint te számolod a lábadon a szőrt, meg siránkozol, hogy neked semmi se sikerül, a helyett tehettél volna! – vicsorítottam.
- Miről beszélsz? Mi baja lett?! – kérdezte aggódó tekintettel. Aha, persze.
- Ilyenkor már érdekel, mi?! Bezzeg, amikor szívtad a vérét, ez mit sem számított. – tájékoztattam szarkaszitusan.
- Mi a francról beszélsz? – ekkor nekivágtam a falnak.
- Oké, hogy nem tudod mit tettél. De akkor legalább fogd be! – morogtam. Ezzel kirobogtam a házból. Újra. Már kezdett sötétedni. Nem érdekelt. A mélybe vetettem magamat. Az erdőbe mentem. Olyan megnyugtató volt.. a mai nap után. Leültem az egyik fa tövébe és bámultam a csillagos eget. Ha most itt ülnénk Elenával. Mennyire jó lenne, el sem tudom képzelni. Még mindig remélem, hogy ez csak egy rossz álom, és mi hamarabb fel tudnak kelteni. De ez tutira a valóság. Sajnos, nagyon is az. Valamennyire sikerült elnyomnom a tudatot, hogy nem töltöttem vele elég sok időt. Mennyit tölthettem volna még..

Egy fiatal, női hangra lettem figyelmes az erdőben. Felkaptam a fejemet, és fülelni kezdtem merről jön a hang. Csak zenét hallottam, és azt hogy éppen dúdol valami dallamot. Ez a lány se normális. Este az erdőben, egyedül, fülhallgatóval a fülében. Nesztelenül a háta mögé lopóztam. Elég jó ízlése van.. mármint zene ügyileg. Megszólítottam.
- Egyedül az erdőben? – kérdeztem szarkasztikusan. Nem olyan nagyot ugrott, mint vártam.
- Igen. Szeretek egyedül lenni. – mosolygott. Nem is sejti, hogy mivel beszél..
- Szóval nincs pasid? – tettem fel egy újabb kérdést, és azt mutattam, hogy meglepődök. Megrázta a fejét. – Akkor csatlakozhatok hozzád? – mosolyogtam.
- Persze. – válaszolt, és kivette a füléből a fülhallgatót. Mire mennék a helyességem nélkül? Tovább indultunk az erdőbe.
- Régen itt laksz? – érdeklődtem. Valahogy be kell hálózni ezt a csajt.
- Igen, elég régóta. Gondolom te is, de nem nagyon láttalak még errefelé.
- Jaj, de udvariatlan vagyok. Be se mutatkoztam. Damon a nevem. – mondtam, és puszit leheltem a kezére. Erre elpirult. Tipikus..
- Margaret. – mutatkozott be ő is.
- Amúgy, igen, régóta itt élek. – több mint gondolnád, tettem hozzá magamba. - Hogyhogy szeretsz ilyenkor mászkálni, este az erdőben? – az „erdő”-szót minden egyes alkalommal jól megnyomom.
- Neked is van valami oka, hogy itt legyél. – ügyes, cseles.
- Igen, több oka van. – ejtettem meg egy hátborzongató mosolyt. Felé fordultam és közeledni kezdtem felé. – Örülök, hogy veled futottam össze, pont az erdőben. – mosolyogtam. A hold megvilágította arcát, így tisztán kivehettem az arckifejezését. Kissé megrémült. Addig hátrált, míg egy fának nem ütközött. Olyan közül léptem hozzá, hogy éreztem, ahogy remeg. – Nem kell félned. – nevettem. Játszok még vele egy kicsit. Tovább indultam az erdőben. Utánam rohant és megragadta a kezemet.
- Én is örülök, hogy veled találkoztam, itt. – mosolygott. Ez nevetséges.. Az előbb még félt tőlem, most meg örül, hogy találkoztunk?! Váratlanul megfordult, és elkezdett kimenni az erdőből. Az egyik fa közelébe volt, vámpírsebességgel odarohantam és finoman nekiszorítottam egy fának. Lehajoltam a nyakához, hallottam, ahogy hevesebben ver a szíve. Megborzolta a hajamat.. Valaki tényleg ennyire szőke? Ha így állunk, oké. Megpusziltam a nyakát, mire egy sóhaj elhagyta a száját. Nekem most jön csak a java.. Éreztem, hogy a szemfogaim meghosszabbodnak, nem is tétováztam. Átszúrtam a bőrt a fogaimmal és szívni kezdtem a számomra nagyon finom nedű vért. Nem sikított fel, semmit nem csinált. Abbahagytam az ívást és rá néztem. Elégedett volt.
- Damon, hogy te mennyire kiszámítható vagy. – hallottam mögülem egy hangot. Hátrafordultam, Katherine volt az. Még is mit keres itt ez a némber? Visszafordultam Margarethez és újra szívni kezdtem a vérét. Ekkor éreztem meg egy karót a hasamba.
- Nyavalyás vérszopók. – hangzott fel egy ördögi kacagás. Margaret volt az. Idegesen húztam ki a karót a hasamból.
- Jó veled játszani, Damon. – szólalt meg ismét. Dühösen rontottam neki, de ekkor előrántott egy revolver-t és lőni kezdett. Mint tippeltem, fa golyó volt a töltény. Többször elsütötte a fegyvert.
- Ilyen széplánynak nem való pisztoly a kezében. – vicsorítottam. A legnagyobb sebességgel nekivágtam egy fának. Nyögve felállt, most azonban nem fával támadt. Egy „verbéna bombát” küldött felém, éreztem, ahogy a növény marja az arcomat. – Rin.. – kezdtem bele. Ekkor hátulról fogtak le.
- Gyerünk, szúrd le! – mondta, azaz ismerős hang. Katherine, te dög. Margaret nem tétovázott volna, ha nem szabadulok ki Kat karjai közül.

Rohantam Alaric háza felé. Szaporán kopogtattam az ajtóján, még végül ütni kezdtem. Álmosan kinyitotta az ajtót, de amint meglátta a sérüléseimet elkerekedett a szeme és azonnal behívott.
- Mi történt? – kérdezte. Nem válaszoltam először. Kiszedtem a töltényeket a testemből.
- Az a rohadt Katherine történt. Tudnom kellett volna, hogy nem bízhatok benne. Még mindig láttam arra reményt, hogy talán jobb lesz. Biztosan szerzett valami csatlóst a terveihez. Ami fogalmam sincs, hogy mi. A lányt úgy hívják, hogy Margaret. Vámpírvadász. Legalábbis szerintem. Ő szerzett ilyen sérüléseket. Volt fakarója, fatölténye a revolverbe és még „verbéna bomba” is. – foglaltam össze röviden a történteket.
- Wow! – ennyit tudott csak mondani. – Hol támadtak meg? – kérdezte.
- Az erdőben. – kérdően nézett rám, hogy mit kerestem ott. – Éppen egy kis magányra vágytam, miután drágalátos testvéremmel beszélgettünk. Fogalma sem volt, hogy miről regélek neki. Én meg idegességemben nekivágtam a falnak, aztán mentem az erdőbe. Nyugodtan üldögéltem egy fa tövében, míg meghallottam egy lányt dúdolni. El akartam nyomi az érzéseimet, régen ittam vért így mielőtt megcsapoltam volna, játszadoztam vele. Ő volt Margaret. – meséltem szarkasztikusan.
- Á értem! – mondta, mint aki rájött valami nagydologra. – Mondott még valamit Katherine?
- Csak annyit, hogy tudta mennyire kiszámítható vagyok. – válaszoltam könnyedén.
- Kiszámítható vagy? Szóval az egészet kitervelte.. – mormogta.
- Micsoda? – kérdeztem. Ekkor állt össze a dolog. Tudta, hogy az erdőbe fogok menni. Margarettel összebeszéltek. De mi lehet a terve?

Sokáig beszélgettünk még Alaric-al, nem is tudtam, hogy ennyire el tudok merülni egy témában. Későre járt, nagyon későre. Úgy éreztem, már Katherinék nem követnek és hagyják a dolgot, úgy ahogy van. Legalábbis remélem.

Hajnali 4-kor hazaindultam, rugalmas léptekkel haladtam a ház felé. Alkonyodott. Az fekete égboltból, liláskék lett. Különleges látvány. Halkan kinyitottam az ajtót és a pince felé vettem az irányt. Kinyitottam a hűtőt és kivettem belőle egy zacskó vért. Így hideg volt, és kásás, úgyhogy betettem a mikroba, megmelegíteni egy kicsit. A „csilingelés” jelezte, hogy sikerült kiolvasztani a vörös folyadékot.

Mohón inni kezdtem, nagyokat kortyoltam. Az éhség csillapodni kezdett bennem. Megkönnyebbülten kidobtam a kukába a zacskót. Ma nem alszok, semmi képen nem. Kimentem a verandára és felültem a tornácra, gondolataimba mélyedve. Most is Elenán járt az eszem. A csodálatosan ragyogó szemeire, a sima hajára mely keresztezi arcát, a vékony alkatára, a puha ajkaira a kis pisze orrára.. Annyira szeretem. Soha senki nem kötött le még ennyire, mint ő. Neki köszönhetem, hogy megváltoztam. Bár a mai támadásom után, ezt inkább visszavonom. De megtanított emberien érezni. És ezt nem tudtam meghálálni neki. Gondolataimat egy zörgés törte meg.
- D..a..mon. – nyögdécselte. Minden betűt fájdalmas volt kimondania. A hang irányába fordultam..