6. fejezet

Sziasztok mucikáim! X'D
Nagyon nagyon bocsi a késésért, de semmi ötletem sem volt, tudom rossz kifogás de tényleg nem volt. A következőt megpróbálom hamarabb hozni - mindig ezt mondom - elvileg szombatra tervezném, de sose sikerül. XD Na de nem is húzom tovább az "időjárást" itt a fejezet:

[ Jenna szemszög ]

Aggódom Elenáért, túlzottan. Féltem, nagyon féltem, egyből rosszra gondolok, hogy talán valami betegségben szenved. De az lehetetlen, csak a lelke fáj. A stressz nem tud máshogy kitörni belőle, így legyengíti a szervezetét. Ez lehet az egyetlen „megoldás” – már ha megoldás, ez. Visszamentem az ágyához, de ismét – vagy még mindig? – elgyengülten találtam. Finoman megfogtam a vállát és megrángattam egy kicsit.
- Elena! – szóltam erőteljesen. – Elena! – ismételtem.
Választ nem kaptam, csak most vettem észre hogy az arca hófehér.
- Alaric! – kiáltottam és a férfi szinte már egyből ott termett mellettem. – Kérlek, hozz vizes ruhát! – kérleltem sürgetően, felemeltem Elena lábát – hogy a vérkeringés újra beinduljon – pár perc múlva az arca újra kreol színben pompázott. Alaric megérkezett a ronggyal, és azt finoman Elena fejére helyezte, azért késhetett ennyit, mert nem találta, a férfiak általában nem látják a fától az erdőt. Elena lassan kinyitotta a szemét az arcáról le lehetett olvasni a rémültséget és a (lelki)fájdalmat.
- Mi történik velem? – kérdezte rekedten.
- Sss – csitítottam. – Felhívom az orvost! – tájékoztattam és a telefonomért nyúltam. S tárcsázni kezdtem a telefonszámot.

Mire kiért az orvos egy örökkévalóságnak tűnt, pedig csak pár perc volt az egész. Már türelmetlenül dobolni kezdtem a lábammal, amikor kopogás zengte be az egész házat. Leszaladtam és kinyitottam az ajtót, na, végre. Itt az orvos, jó hogy idetolta a hátsóját – jobban megnézve, Alaricnak ezerszer jobb a hátsó kerte. De ez most egyáltalán nem lényeges, csak az, hogy Elena jól legyen. Beinvitáltam a házba az orvost és felvezettem Elena szobájába. Az doktor úr letette az ágyra a felszerelését s elővette a sztetoszkópját, és elvégezte az általános dolgokat hogy „sóhajtsmélyethogymegnézzemaszívdobogásodat” feeling, a többiről meg már ne is beszéljünk. Figyelemmel néztem a munkáját, pedig azt sem tudom mit csinált, túlságosan elvesztem a tűk bámulása közben. Várjunk csak, tűk?! Csak arra lettem figyelmes mikor már Alaric szinte ordítja a fülembe, hogy „Jenna”.
- Mi az? – kérdeztem feleszmélve.
- Az orvos adott Elenának injekciót. –tájékoztatott, mert már nem láttam a szobában az orvost. – Hé, te jól vagy? – kérdezte és rémültté változott a tekintete.
- Ő, persze. – mosolyogtam. – Csak miután megláttam a tűt, minden kimaradt. – nevettem.
- Imádlak. – mosolygott és a száját a számra tapasztotta, nem ellenkeztem. Azt se tudtam, hol vagyunk ezért simán visszacsókoltam. Krákogás szakította meg a „romantikus” pillanatot, odanéztem az illetőre, Elena volt az. Teljesen kiment a fejemből hogy még mindig itt vagyunk. Talán már nekem is van valami bajom. Ki tudja?
- Jó pihenést. – mondtam Elenának és kihúztam Alaric-ot a szobából. Halkan becsuktam az ajtót és a falnak nyomva Rick-et, most én csókoltam meg. Halkan kuncogott és viszonozta a csókot majd felkapott a kezébe és leszaladt velem a nappaliba. Lefektetett az ágyra és puszilgatni kezdte a nyakam, kicsit felszisszentem, csikis voltam.
- Jaj, kérlek, bárhol csak a nappaliba ne! – hallottam Jeremy szarkazmus hanglejtését miközben továbbsétál a konyhába.
- Nincs egy nyugodt percünk. – hallatszott Alaric lágy hangja, ismét felkapott és a szobámba szaladt, huncut mosollyal az arcán. Éppen egy újabb csókba kezdtünk volna bele mikor Rick telefonja eljátszotta a szokásos csengőhangját. Ilyen már tényleg nincs, ez nem lehet igaz.
- A sors is azt akarja, hogy ezt most hagyjuk ki! – nevettem el magamat miután letette a telefont.
- Mennem kell szívem! Bocsi. – hadarta és egy puszit nyomott a homlokomra.
- Várj! – szóltam utána, de kirohant az ajtón és magamra maradtam. Mi a fene üthetett belé? Férfiak, komolyan mondom, azt hittem tényleg méltat arra, hogy elmondja miért kellett így itt hagynia, de nem. Leültem az ágyra és búsan néztem magam elé, aztán a falra vándorolt a tekintetem, majd az órára kalandozott a szemem, amely ritmusra kattogott. Pár perc – vagy pár óra múlva? – megcsörrent a telefonom, izgatottan kaptam fel, azt hittem Rick az, de nem ő volt, hanem Mrs. Loockwood. Biztosan azért hív, hogy segítsek neki valamiben, benyomtam a zöld gombot és beleszóltam a telefonba.
 - Szia Jenna! – szólalt meg bársonyos hangján.
- Szia! – válaszoltam neki. – Mi újság? – érdeklődtem, nem akartam rossz benyomást kelteni azzal, hogy „miben segíthetek?”
- Semmi különös, Jen. Erről jut eszembe, ha nagyon unatkozol, segíthetnél nekem pár dologban. – valahogy éreztem, hogy a beszélgetésünknek ez lesz a fő témája.
- Persze Carol, miről lenne szó?! – válaszoltam kedvesen, de most egyáltalán nem voltam jó kedvembe.
- Van néhány cuccom, ami nekem nem kell, de rajtad biztosan jól állna. Persze csak ha szeretnéd. – Ez a kijelentés még engem is meglepett, Carol-nak elég jó ruhái voltak. De, miért épp nekem adná?
- Ez nagyon rendes tőled! Köszönöm szépen. – mondtam már jobb kedvvel.
- Akkor holnap gyere át, ha neked is jó!
- Rendben jó lesz, munka előtt benézek hozzád! Köszönöm még egyszer. Jó éjszakát.
- Neked is, szia Jenna! – mondta és kinyomta a telefont s már csak a búgást hallottam. Remek, elmegyek, lefürdök aztán elteszem magamat holnapra.

Az éjszaka szinte alig aludtam valamit, nagyon fáradt vagyok, de ez nem mentség arra, hogy mennem kell dolgozni. Talán keresnem kéne, egy olyan munkát ahol csak délután kell bemenni – bár ott biztos nem olyan a fizetség, inkább maradok a jelenlegi munkámnál. Azon gondolkoztam, hogy kit lehetne felhívni, hogy „babysitterkedjen”, Jeremyre nem bízhatom rá Elenát, mert neki iskolába kell mennie. Egyszer csak beugrott egy név: Damon Salvatore. Mostanában elég sokat van Elena társaságába, ő lesz a megfelelő személy. Nagyon rendesnek látszik, és többször láttam már a polgármesteri hivatalba, elég sokat tett a városért. Fellopóztam Elena szobájába és megkerestem a telefont; az éjjeli szerkényén volt, amilyen gyorsan –és halkan – csak tudtam elvettem az asztalról és kirohantam a szobából. Belementem a telefonkönyvébe és elkezdtem keresni a D betűknél Damon nevét, mikor sikeresen tárcsáztam a számot vártam, hogy valaki felvegye.
- Á, szia Elena! – mondta egy krémes hang.
- Ő, szia Damon! – szólaltam bele. – Jenna vagyok.
- Talán valami baj van, Jenna? – kérdezte aggódva.
- Most van egy kis időd? Segítenél nekem?
- Persze, miről van szó?! – érdeklődött, bár a hangjából kiszűrtem, hogy nem sok kedve van az egészhez.
- Babysitterkedés.
- Jeremy? – vágta rá szúrósan.
- Nem, Elena. Beteg lett illetve nem tudom.. – meséltem neki.
- Már is ott vagyok! – hangzott a túloldalról az utolsó szó, egyből lecsapta a telefont. Talán nagyon tetszik neki Elena, sőt, biztosan.  Ekkor csengetésre lettem figyelmes, kinyitottam az ajtót és ott állt előttem a fiú – akit nem rég hívtam fel – én pedig betessékeltem a házba, miközben azon tűnődtem, hogy jöhetett ilyen gyorsan. Nem számít a lényeg, hogy itt van.
- Szia Jenna! – köszöntött.
- Szia. – mondtam mosolyogva. – Nagyon, köszi hogy eljöttél! Elena még alszik, úgyhogy lehetőleg ne keltsd fel! – okoskodtam egy kis enyhe szarkazmussal a hangomban. – De most rohanok, szia! – hadartam; s felkapkodtam a cuccaimat és kirohantam az ajtón a kocsimhoz – meg se várva Damon válaszát.

Ja, és nagyon utólag boldog Mikulást mindenkinek!