18. fejezet

Hello emberek! 

Eljött a várva várt Kedd, mellesleg pedig Március elsejét írunk. Szép idő van, legalábbis itt.  

Dórinak azt mondtam, hogy öt körül teszem fel az új fejezetet. De úgy látszik hamarabb sikerül. Szerintem sokak számára megdöbbentő lesz, amit nem is fogok csodálni.. Nem mondok semmit. Jó olvasást! (:

[Damon szemszög]

Iszonyatos fájdalom. Nem testi, hanem lelki. Összetörték a szívemet. Ismét. Sajog a belsőm. Az összes szervem. Szinte egyszerre lüktet az egész, és csak egy lányra gondol. Elenára. Aki nem csak külsőleg, de ezek szerint belsőleg is hasonlít Katherine-re. Emlékezzünk csak mit mondott ő is. „Soha nem szerettelek. Mindig is csak Stefan-t.” Ezek a szavak ismétlődtek bennem. Azt hittem, valaki kitörölheti. Meg tanulhatok újra szeretni, de nem. Lehetetlen az, hogy egyszer boldog legyek?! Dehogy. Nekem mindig csak a rossz jár, és én magam vagyok a gonosz megtestesítője. Azt hiszik, nem tudok szeretni. Ha tudnák hogyan! Nagyon ragaszkodom a páromhoz. Ez a másik dolog. Hogy nincs kihez ragaszkodnom. Most megint legyek olyan, mint régen? Kapcsoljam ki az érzéseimet? És csak legyek egyszerűen vámpír? Öldössek megint? Éljem az életemet könyörtelen vérszívóként? Én nem akarok ilyen lenni. Valaki már megváltoztatott. Az a lány, akiért akár az életemet is adnám. Aki olyan gyönyörű szemekkel néz rám. Olyan különleges arca van. Mindene semmihez se fogható. Nem lehet leírni vagy elmondani. Egyszerűen.. elkápráztató. Vámpírrá kellene válnia, hogy örökké éljen. Ilyen csodálatos lány nem hagyhatja el az életet. A francba! Elcsesztem az egész életemet. Miért kell ennyire szeretnem? Miért történik meg mindez? A könnyemmel küszködtem. Én a nagy Damon Salvatore. Aki olyan gonosz, hogy senkire se gondol, csak magára. Égette a szememet, ki akartak törni. Nem hagyhattam. A férfiakat mindig is arra nevelték, hogy ne sírjanak, viseljék a megpróbáltatásokat. Lehet, hogy nálam most itt szakad el a húr.

Leszaladtam a pincébe és megnéztem az alkoholállományt. Sírni nem szabad, de inni igen. Legalább addig is kiürül a fejem, egy kis időre. Elővettem egy Bourbon Whisky-t és nagyot kortyolni kezdtem. Éreztem, ahogy eleinte a különleges íz marja a torkomat. Aztán már tök mindegy volt. Csak ittam és ittam. Éreztem, ahogy tompul az agyam. Ezért leültem a pince egyik sarkába és ott kortyolgattam tovább az italt.

Reggel – legalábbis szerintem reggel – szintén a földön ébredtem. A pince hideg kövén. Feltápászkodtam a földről, de ekkor érzetem, meg hogy borzalmasan lüktet a fejem. És a világ is forog. Így csodás az élet. Na, jó, nem. De legalább a fejfájás elnyomja azt a szörnyű érzést ott bent.. a szívemben.

Visszamentem a villába, reméltem, hogy nem látom se Stefan se Katherine-t. Egyikőjükkel se akarok csevegni. Nem vagyok olyan kedvembe. De úgy látszik, nekem semmi nem jön össze. (Mint általában.)

- Damon, jól vagy? – kérdezte aggódó fejet vágva Katherine. Jaj, de érdekelheti! Már bocsánat a kifejezésért, de szarja le, hogy mi van velem. Cinikus mosolyra húzódott a szám. Bólintottam egyet. Bár ez nem volt őszinte. Most egy erődhöz hasonlítom a lelkiállapotomat. Eddig nagyon rossz fák növekedtek. Nem volt termésük és nagyon alacsony volt. De mióta megismertem Elenát, ezek a növények rügyezni kezdtek. Megteltek élettel. Viszont most megint úgy érzem, hogy még rosszabb, mint ami eddig volt. Egy sivár terület, ahol semmi nincsen. Csak egy kipusztult terület. Elindultam a szobám felé. – Állj! – fogta meg a kezemet, s megszorította. Így adta tudtomra, hogy itt még nem fejezte be. Jobbnak láttam, ha leülök. Úgyis forog a világ. – Tudom, hogy érzel most. – kezdte.
- Egyáltalán nem tudod! Honnan is tudnád? Te mindig megkapod, amit akarsz, drága Katherine. Ne, ne játszd itt, hogy te mindent tudsz! Te dobtad folyton az embereket, semmit nem éreztél irántuk. Játszadoztál velük. Pedig ők emberek! Érted? Igen, most jön az, hogy milyen humánusan érzek. Hát ez van. Meg tanultam szeretni, újra emberi lenni. De megint összetörtek! A hasonmásod. És áá.. – ekkor „köröztem” a fejemmel. Katherine ahogy nézett rám, azt nem lehet leírni. Az egyszerűen.. megdöbbent és talán.. együtt érző?
- Damon. – tette kezét a vállamra. – Sajnálom.
- Körülbelül 164 év után közlöd velem, hogy sajnálod? Hamarabb nem jutott eszedbe? – kérdeztem szarkazmussal tele a hangomba. Gúnyosan mosolyogtam rá. Nem válaszolt. Jó. Nekem se kellett több, felszaladtam a szobámba és lehuppantam az ágyra.

Feltekertem szinte maximumra a Hifi lejátszót. Egy ütős rock zenekar játszott. Bár az agyamba lévő dolgok még mindig elnyomták a zene hangját. Most Elenával lennék. Ha nem dobott volna. Mindig csak rá gondoltam. Amióta idejöttem. Most is. Miután több ezer darabokra törte össze a szívemet. Jaj, olyan nyálas vagyok, mint Edward drága, a Twilight-ből! Vagy, mint.. Stefan. Akinek szinte az egész dolgot köszönhetem. Igaz, nem tehet róla. Mert hát miért is? De ki kell derítenem, hogy miért olyan amilyen. Azt már tudjuk, hogy egy szörnyeteg megszállta a testét. De nem tudjuk, hogyan távolítsuk el azt. Át kellene hívnom Elena drágalátos kisöccsét, Jeremy-t. Nem hiszem, hogy ez most a legjobb alkalom arra, hogy vele dumáljak. Tegnap csak úgy ott hagytam, és leoltottam szegényt. Beszélnem kell vele. Előhalásztam a telefonomat a takaró alól. Tárcsáztam a számot – tegyük hozzá, már amennyire láttam – kissé el voltak mosódva a számok. Sokáig kicsöngött, míg végül beleszólt egy álmos hang. Jaj, már megint felkeltettem! Ránéztem az éjjeliszekrényen lévő órára. Még csak 8 óra volt.

- Hello. Itt Jeremy Gilbert. – szólt bele. – Minek köszönhetem, hogy ilyen korán keres? – kérdezte színpadiasan.
- Szívem! Hát végre elértelek. – beszéltem női hangon. Legalábbis próbálkoztam. – Drágám, már úgy hiányoztál. – ekkor elröhögtem magamat.
- Melyik vadbarom szórakozik? – tett fel egy újabb kérdést.
- Szia, Jeremy! Itt Damon. Szóval, az a helyzet, hogy muszáj beszélnünk, moost azoonaaaaal! – nyújtottam a szavakat. Széles mosolyra húzódott a szám. Úgy látszik, még ez az alkohol hatása.
- Gondolhattam volna, hogy te vagy az.  – gúnyolódott.  – Pöcs. – suttogta.
- Mily kedves vagy a mai napon! Na, lényegre térve, told ide a seggedet 9 órára. Egy órád van elkészülni! Siess különben nem lesz jó vége. Ha nem akarod megtudni, már is rohansz ide. – tájékoztattam kedvesen. – Tegnap se jöttél a mociddal plusz a sörétes puskáddal. Most jó lenne, ha leparkolnál a muffoddal a Salvatore villa előtt. Mellesleg, lemaradtál egy jó kis szakításról. Na, majd beszélünk. Addig is: ölellek ezerszer. Szia, Drágám! – az utolsó mondatot megint női hangon utánoztam. Megszakítottam a vonalat és visszadobtam a telefont az ágyamra. Egy órám van elkészülni.

Ledobtam magamról az összes cuccot (az író megjegyzése: fantáziátokra bízom hölgyeim. *nevet*) és beléptem a fürdőkabinba. Megengedtem a forró vizet, jó érzés volt felfrissülni. Megmostam a hajamat, majd miután tovább áztattam magamat, kiszálltam a zuhanyzóból. Magamra csavartam a törölközőt és lassan a szekrényemhez sétáltam. Kivettem egy fekete farmert és egy fekete inget. Felöltöztem, megigazítottam hajamat a tükörben. Így vártam Elena kisöccsét. Jobban belegondolva nem is olyan kis puhány ember, mint gondoltam. Igazán belevaló, az életét is kockáztatná a szeretteiért. Mintha magamat látnám, persze egy kevésbé helyesebb, de ugyanakkor kedvesebb személyt. Én is tudok kedves lenni, ha akarok. Ha már gonosznak állítanak be, akkor miért ne legyek az?! Jobb pesszimistának lenni, elzárkózni a világ elől és csak a vágyaimnak élni. Azoknak, amelyekkel vért rontok. Akkor érzem újra, hogy ez vagyok én. Ez az én fajom. És nem tagadhatom meg. Akármennyire tudok szeretni, el kell fogadnom a tényt hogy vámpír lettem, egy nőért. Aki valljuk be nem is szeret igazán. Most mondjam azt, hogy az egész életem félresikerült lett? Rossz sínre léptem? Hát, ez van.  

Gondolatmenetemet egy szapora kopogás és csöngetés zavarta meg. Biztosan Jeremy az. A bejárati ajtóhoz fáradtam, s kinyitottam azt. Befáradt rajta az álmos, de izgatott fiú. Zsebre dugott kézzel a szobámba bandukolt. Mint aki tudja hová kell menni. Megforgattam a szememet.
- Erre lesz! – mutattam a szobám felé. Szép komótosan kényelembe helyezte magát az ágyamon. Nem kispályás ágy volt az különben. Én személy szerint nagyon szerettem. Jól lehet rajta aludni, mellesleg.. pár lány megfordult már itt. De miket is beszélek? Ez most nem lényeges.
- Milyen szakítás? – tért a lényegre Jeremy. Megint érezni kezdtem azt a szörnyű szorítást a torkomba. A szívem hevesebben vert, mint az előző percben. Eddig szinte sikerült valahogy kizárnom az emlékeimet, de újra meg kellett nyitnom.
- Elena.. és.. és én. – nyögtem ki. Közben viaskodtam azzal a gumóval a légcsövemben. Most jöjjön megint az, hogy elérzékenyülök és papucs leszek, mint Edward a Twilight-ből. Bocsi rajongók, de ez így van. Nem is értem miért rajongtok Robert-ért. Na, mindegy. Tárgytalan.
- Micsoda? – kérdezte meglepetten. Azt hittem, nem éri váratlanul a dolog. De úgy látszik tévedtem. – Mégis miért? – csattan fel. Oké, oké nyugi Gilbert.
- Hála az én csodálatos kisöcsémnek, akit megszállt az a rohadt dög. – mondtam. – Az a szörnyeteg.- helyesbítettem.  – Szóval, fogalmam sincs mi történt. Tudod, miután elvittem piknikezni és ránk támadt én meg hazahoztam, adtam neki a véremből lementem egy pohár vízért.. – hadartam, miközben mutogattam a kezemmel. - Ezt a sztorit már ismered. Miután Katherinnel eljöttünk a házatoktól be volt zárva a Salvatore villa. Egyszerűen nem lehetett kinyitni, még ha teljes testsúlyommal lendültem is neki. Aztán valahogy váratlanul kitárult az ajtó. Elena lépett ki rajta. Kissé üveges tekintettel. Közölte velem hogy sohasem szeretett! – az utolsó mondatnál már ordítva mondtam. Megfogtam a poharat – amibe whisky volt, de már megittam – és a falnak csaptam. Zihálni kezdtem. Most éreztem először (mióta Elena dobott) hogy harag árad szét a testemben. Éreztem, ahogy a szemfogam a normálból kétszer annyivá válik. A szemem alatt lassacskán kidüllednek az erek. Jeremy hátrálni kezdett.
- Nyugi. – mutatott a kezével. – Nyugi. – mélyen beszívtam a levegőt.  Nagyokat sóhajtottam, minden visszatért a régi kerékvágásba. Ő is kiengedte a levegőt.
- Miért van ez? – tettem fel a kérdést magamnak. De Jeremy válaszolt rá.
- A szörny miatt. – tette kezét a vállamra. Ez már másodszor történik meg. Nem kell senkinek a sajnálat. Eldobtam a kezét és idegesen felálltam.
- Tudod mit? Mit szólnál ahhoz, ha berúgnánk, mint két normális hülye? Érted?!  – nevettem.
- Te már így is be vagy. – állapította meg.
- Jaaj, dehogy! – mondtam. Ekkor vettem észre, hogy tényleg különösen cseng a hangom. – Figyuzzá.. – nem tudtam befejezni a mondatot mivel szaladtam a mosdóba.

Mikor visszaértem a szobába, Jeremy az ágyamon ült. Lehuppantam mellé.
- Miért vagyok ilyen szerencsétlen? – kérdeztem szinte magamtól. De őfelsége megint beleütötte az orrát a dolgokba.
- Tudom, mint érzel, ember. – mondta vigasztalás képben.
- Jaj, ne izéjé’ má’!
- Komolyan mondom, Damon. Elvesztettem a szüleimet egy autóbalesetben. Aztán beleszerettem egy lányba, aki vámpírrá vált és megölték. Szintén ez lett egy idősebbik vámpírral is. Én szerettem. Érted? Tudom, hogy mit érzel. És ne játszd nekem itt a nagyfiút! Hogy önmagamat ismételjem: pontosan tudom, mit érzel. Azt is tudom, hogy milyen vagy legbelül. Egy elkeseredett ember, aki csak szeretetre vágyik. De te azért játszod a nagy pöcs-öt.
- Nagyon vigasztaló vagy ma! Kösz..csi, haver! – mondtam és hátba veregettem.
- Amúgy is elviselhetetlen vagy, de részegen még jobban. Már „bocsika”. – mondta gúnyosan.
- „Köszcsi”. – mosolyogtam. Nem tudom miért, de nevetni kezdtünk.  Nem is olyan, mint gondoltam. Tökre ellehet vele beszélgetni. E mellett pedig rokonlelkek vagyok. Azt a mindent! Mindjárt ugrálni kezdek örömömbe, mint a lányok. Ha már úgy is az ő szavaikkal élek.  – Jeremy, drágám meghívhatlak egy italra? – kérdeztem és meglóbáltam a whisky-s üveget.
- Naná! – mondta és kikapta a kezemből.

Most már tényleg nyomasztó a helyzet. Fetrengünk a földön és lelkizünk.  Több dolgot tudtam meg róla ebben a pár percben, mint bárkiről valaha. Huh, öregem. Ez emo is volt!
- Hát a mi korunkba még nem vót’ emo. De uszkár szoknyákba.. illetve nadrágba roptuk a táncot a diszkókban.  Huhu kisanyám! – meséltem neki. Aztán összekoccintottuk poharunkat.
- Ránk! A mi elcseszett életünkre! – mondtam vigyorogva. Ekkor váratlanul megcsörrent Jeremy telefonja. Komótosan felvette, és fáradtan beleszólt.
- Jeremy Gilbert? – kérdezte egy ismeretlen hang. Pedig a kijelzőn az ált hogy „Elena”, elvileg ő hívta. – Sajnálattal közöljük, hogy a nővére, Elena Gilbert.. – itt megszakadt a vonal.