1. fejezet

Hatalmas erőt vettem magamra. Muszáj megtennem, muszáj. Mély levegőt vettem aztán bekopogtattam Stefan régi tölgyfa ajtóján. Elhangzott egy „Gyere be!” , ezért lenyomtam a kilincset és megláttam a kanapén üldögélő Stefan-t amint éppen a kandallóban ropogó tűzet  nézi. Nagyon fájt, hogy ezt kell tennem vele, de így lesz a legjobb legalábbis a családomnak. Nem hagyhatom, hogy újabb bántódásuk essen, Katherine miatt.
- Stefan – kezdtem meg a mondandómat miközben leültem mellé a kanapéra. – tudtam, hogy egyszer ez a pillanat is eljön.  - Mély levegőt vettem és belevágtam abba, amit már régen el kellett volna mondanom. – Nagyon szeretlek, de ez így nem mehet tovább. Jennának különösebb baja nem lett, de nem szeretném, hogyha még egy ilyen megtörténne. – mondtam a lényeget és könnyek szöktek a szemembe, de ezek nem szokványos könnyek voltak, hanem óriási nagy cseppek, amiket eddig még nem is véltem felfedezni. – Az lesz a legjobb, hogyha itt végeztünk. – jelentettem ki a számomra legnehezebb mondatot, meg se vártam a válaszát egyből felpattantam az ülőkéről majd az ajtóhoz kezdtem rohanni, nem szerettem volna, ha válaszol, még is tudtam, hogy teljes mértékben egyetért velem, de még sem szeretne elengedni. Felkaptam a nappaliba letett kabátomat és egyből az ajtóhoz nyúltam mikor hirtelen Damon ott termett a hátam mögött.  Már csodálkozom is hogy ilyenen meg sem lepődöm.
- Elena… - suttogta és sok fájdalom hallatszott a hangjába, tudtam mit akar mondani, sajnálkozni. De most semmi szükségem nem volt erre.
- Damon, kérlek most ne!  - mondtam erőteljesen még is halkan mivel a torkomba – a sírástól lévő – gumótól alig tudtam beszélni. Ezzel lenyomtam a Salvatore villa házának kilincsét és elindultam hazafelé. Most csak az érdekelt, hogy minél hamarabb otthon legyek és belebújjak a puha meleg ágyikómba és kipihenjem ezt a napot. Bár kétlem, hogy menni fog. Mikor odaértem a házhoz -mely mára már az otthonommá vált- csodálkoztam, hogy nagyon üres volt. Mindig Jenna fogadott miközben legújabb főztjét mutatta be, ekkor Jeremy leszaladt a lépcsőn, hogy velem egyen. De ez régen volt, mikor még nem voltak az életembe vámpírok és egyéb természetfeletti lények.  Senki sem volt itthon, Jenna a kórházban fekszik Jeremy is biztos ott van, miközben én itthon vagyok és a fejem százfelé áll. Felmentem az emeletre és egyből a fürdőszoba felé vettem az irányt, hihetetlenül gyorsan lezuhanyoztam, fogat mostam és felvettem a pizsamám, minél hamarabb akartam, hogy véget érjen ez a nap. Mikor visszamentem a szobába azt hittem majd’ összeesek, Damon ült az ágyamon nagyon megijesztett.
- Te meg mit keresel itt? – kérdeztem tőle miután nagy nehezen „visszaszálltam” a földre.
- Túlságosan nyomasztó itt a magány. – mondta miközben körbenézett a szobámba, de igaza volt. Tényleg túlságosan nyomasztó itt a csend, üres a lakás, szinte már féltem, én voltam itt egyedül meg persze egyéb tárgyak és most már Damon is.
- Jó, de mit keresel itt? – kérdeztem újra minden szavamat jól kiemelve és megnyomva, ezzel azt üzenve, hogy szeretnék végre túl lenni ezen a napon.
- Ne maradjak itt? – még is miféle játékot űzik velem? Kérdésre kérdéssel felel. Damonnál ez tipikus, de most nem nagyon voltam jókedvembe, legszívesebben odamentem volna és megrángattam volna, hogy „Nincs kedvem a hülye játékaidhoz, válaszolj, már ha kérdeznek!”
- Damon, túl szeretnék lenni ezen a napon. – mondtam lágyan miközben magamba számoltam 1-10.-ig hogy ne hogy rossz hangnembe szóljak.
- Azzal jobb lesz, hogyha alszol? Szerinted azzal minden rendbe lesz? – most is kihúzta a gyufát, még jobban felidegesít, de teljes mértékben igaza volt. Azzal minden megoldódik, hogyha alszik, az ember miközben reggel felébred és rádöbben arra, hogy valami túlságosan is fáj, és az nem más mint a szíve?!
- Legalább addig se rágódom a dolgon! – mondtam kissé idegesen, végre szerettem volna, hogyha most már megy, viszont az is jól esett, hogy itt akar maradni „vigyázni” rám. Miközben ezt kimondtam felnézett rám, eddig csak le volt biggyesztve a szája és a földet nézte.
- Maradok, mert nem szeretném, hogyha egy bizonyos TE hasonmásod meglátogatna az éjjel! -mondta eközben rám hozta a frászt, eddig eszembe se jutott, hogy Katherine – a gonosz hasonmásom- éjjel besétál a szobába és szépen elvágja a torkomat.
- Stefan szeretné ezt? – kérdeztem fájdalommal a hangomban miközben visszatartottam a sírást, nem szerettem volna Damon előtt hullatni a könnyeimet.
- Igen. – sóhajtozott bár tudtam neki sincs ellenére. Stefan azért még is gondoskodik rólam, úgy ahogy. Sajnálom, hogy így lett vége. De Caroline jól mondta és ezt nem csak ő de mindenki a fejemhez vágja :  „Te egy anyáskodó típus vagy. El tudod képzelni, hogy nem, lesz gyereked? Miközben vénen az ágyon fekszel Stefanon az öregedés nyoma sem fog látszódni, ő még mindig fitt és helyes lesz!” Igazuk volt, de ennek most vége. Találnom kell egy normális ember fiút, aki igazán szeret. Ott volt Matt aki már túltette rajtam magát és Carolinevel nem jött neki össze a dolog. Annyira sajnálom őket, olyan helyesek lennének együtt.
- Hol akarsz aludni? – törtem meg a csendet. Majd ő egyből rávágta:
- Mondjuk itt? Kettesben. – vetett egy sejtelmes mosolyt, ettől felment az agyvizem. Hogy képes ilyen helyzetben is viccelődni? Vagy talán nem is viccelt? Ki tudja, nála nem lehet tudni, eléggé bolond.
- Vedd már komolyan a dolgot! – vágtam a fejéhez majd egy kicsit magamba kuncogtam, ő mindig meg tudott nevettetni.
- Jó jó. – mondta és védelmezően feltartotta a kezét. – A nappali megfelel. – gúnyolódott majd szó nélkül lerohant a vámpírsebességével, így újra egyedül maradtam. Nem is tétováztam, lefeküdtem az ágyamba majd hamar elnyomott az álom. Álmomban egy számomra ismerős házban voltam, de még is nem tudtam, hogy honnan ismerem. Gyermekek szaladgáltak körülöttem és az egyik azt mondta „Anya!”. Én lettem volna az anyjuk? Felálltam és megnéztem magamat a tükörben, tényleg én voltam az, ugyanaz az arckép mosolygott vissza rám eközben egy férfi jelenet meg az ajtóban...

Hamarosan újabb fejezet! ; )