8. fejezet

Sziasztok!
Kérdések hada. :) Hogyhogy ilyen hamar hoztam a fejezet? Egyszerű, a válasz. Kedd van! Tudjátok mit jelenet ez? HOGY, TÉLI SZÜNET!! Eljött ez a perc is mikor lepereg minden teher a vállunkról és csak jövőre megyünk iskolába. Elvileg úgy lett volna, hogy pénteken hozom a fejezetet, de hiszen legyen már egy kis örömötök is, ne kelljen hétvégéig várni. Keddre terveztem, és ezt mondtam Enciiiii-nek is aki azt mondta hogy „Még nem is érveltem, máris beadtad a derekad.” Rendben, mivel én makacs vagyok (legalábbis általában, nem mindig), ezért még is úgy döntöttem, hogy péntekre hozom a fejezetet (már szombaton megírtam 1000 szót!). De nem tudtam ellenállni azoknak a csodálatos kéréseinek, hogy nem tehetem, ezt veletek, meg amúgy se hetenként van új fejezet, na, jól van akkor. Legyen nektek (elő) karácsony! :) Vegyétek úgy, hogy ez 1,5 fejezet mivel 1502 szóból áll. Kellemes olvasgatást!

[ Elena szemszög ]

Ott álltunk egymással szemben némán és csöndben. Csak az óra kattogását lehetett hallani, és a szívem verését. Hallottam, ahogy reménytelenül dobog, és nem tudja, mit csináljon. Azt szokták mondani hallgassunk a szívünkre – és ne pedig az agyunkra. De egyik se sugallt semmit, csak dobogott és hagyta, hogy az agykerekeim dolgozzanak. Stefan törte meg a csendet, odalépett hozzám, és szinte alig volt köztünk pár centiméter. Régebben, ha ilyen kevés távolság volt köztünk, akkor egyből megcsókoltam őt, vagy ő engem, de most nyomasztónak találtam.
- Elena, én tényleg sajnálom! – ismételte még egyszer és megcsókolt, de én nem viszonoztam azt, hanem kikerültem a kezei közül.
- Nem. – mondtam erőteljesen.
- De! – suttogta s ismét odalépett hozzám és hevesebben megcsókolt miközben lefogott, hogy ne menjek sehova.
- ELÉG! – kiáltottam. – Láttam, amit láttam! – kimondtam. Kész, most már tudhatja, hogy ott voltam. – Én nem Katherine vagyok, akivel játszadozhatsz! – ordítottam. – Fogd fel! Te jelenleg egy ember érzéseivel játszadozol, és nem egy vámpíréval. – mondtam, még mindig kiabálva, de a mondat végére egészen lehalkultam.
- Sajnálom! Tényleg! Hányszor mondjam még el? – kérdezte flegmán, és most esett le mennyire megváltozott. Régen egyáltalán nem volt ilyen nyers, és bunkó. Ezt Katherine tette vele.
- Nem kell a sajnálatod! Gondolkoztál volna előbb, mielőtt cselekszel! Bár úgyis mindegy, mert Katherine-t szereted és mi amúgy is szakítottunk! – vágtam hozzá a fejéhez. De már nem találtam sehol, eltűnt. Rendben, most ezt szerettem volna, végre eltűnjön, már elegem van abból, hogy folytonosan vele kell veszekednem, Katherine miatt. Leültem az asztalhoz és csak bámultam azt. Megláttam egy cetlit melyen az állt:
„ Szia, Elena! Remélem jobban vagy, áthívtam Damon-t hogy vigyázzon rád. Tudom, nem kell neked babysitter, de azért szeretném, hogyha valaki felügyelettel tartana.” Miközben ezt olvastam mintha tűzijáték robbant volna a testembe, visszaemlékeztem arra a puha, gyengéd kézre, arra a csókra. Mely abban a pillanatban elfejeltette minden gondomat, s utána rontott be Stefan és visszatértek a régi gondok. Tovább olvastam a cetlit: „Elmentem Mrs. Loockwood-hoz néhány holmiért, azután dolgozni megyek, fogalmam sincs, mikor érek haza.
U.i.: A telefonodról hívtam fel Damon-t, hogyha keresnéd itt lesz a konyhában. Bocsi. Puszil: Jenna.” Gondoltam, hogy Jenna miatt nem találom a telefonomat, de sebaj, mert csak aggódott értem. Kicsit rendbe kéne szednem magamat, hogy nézhetek ki. Odafáradtam a tükörhöz és megláttam benne magamat. Szörnyen nézek ki, és Damon még így is megcsókolt. Várjunk csak, miért mindig Damon jut eszembe? Mindenről csak ő és ő. Valahogy ki kell hevernem, a Salvatorék csak felforgatták az életemet. Felszaladtam a lépcsőn és a fürdőbe vetettem magamat, megmostam az arcomat s a hajamat pedig felcsurkáztam, nem szokásom, de most megtettem. Visszamentem a szobámba ahol eléggé kupi volt, így muszáj volt rendbe tennem az egészet. Miután végeztem kiválasztottam az egyik kedvenc ruhámat, felöltöztem és visszamentem az előtérbe.

Kiléptem az utcára, hideg szellő járta át az egész várost, jól felöltöztem, még is fázom.  Most jutott eszembe hogy nem reggeliztem semmit, na, mindegy, majd beülök a Grill-be. De előbb még sétálok egy kicsit, bár míg elbaktatok a helységig annyi elég lesz; elindultam a kávézó felé.  Egyre jobban hideg lett én pedig még félúton sem voltam, azt hittem majd’ összefagyok. Úgy éreztem mintha valaki követne, hátrafordultam, de nem láttam senkit, visszafordultam és rohanni kezdtem. Most már tényleg éreztem, hogy figyel valaki, ismét hátrafordultam, senkit nem láttam. Megnyugodhatok, nem követ senki, kifújtam a levegőt.
- Mi az kislány? – kérdezte egy férfihang, megpördültem, hogy jobban szemügyre vegyem az illetőt, nem egy kedves léleknek látszott. El akartam futni, de hátulról lefogott egy másik férfi kiabálni is csak kicsit sikerült, mert befogták a számat.
- Segítség!
- Itt nem hall senki! – mondta s ördögien felnevetett.
- Kérem, engedjen el! – próbáltam kiszabadulni a fogságból. A férfi csak nevetett és közelebb lépett hozzám.
- Utolsó szó?
- Tic tac! Igazán rád férne! – mondta egy krémes férfihang, s beleharapott az előttem lévő férfibe. Vámpír volt, fekte bozontos hajjal. Elengedte az „áldozatát” így jobban szemügyre vehettem. Damon. Aki az előbb le fogott az mostanra már elengedett és rohanni kezdett de Damon gyorsabb volt, vámpírsebességgel elé futott és behúzott neki egyet.
- Hát így kell egy hölggyel bánni? – kérdezte és felráncigálta a földről, felemelte a felsőjénél fogva. – Most azonnal eltűnsz a szemem elől és többet nem csinálsz ilyet! – mondta megigézve, s a férfi elismételte az utasításait. Miközben visszajött hozzám letörölte a vért a szájáról és rendbe szedte magát.
- Jól vagy? – kérdezte és megfogta a vállamat.
- Nem.. – tényleg nem voltam jól, csak most jöttem rá hogy zuhanok a mélybe.

[ Damon szemszög ]

Felkaptam Elenát, aki szokás szerint mindig elájul, de mennyi mindenen kell keresztül mennie. Annyira sajnálom, nagyon. Tudom, hogy jelenleg úgy érzi nincs kiút ebből a „nyomorult életből”, de van. Csak keresnie kell egy megfelelő partnert például olyat, mint engem. Én tiszta szívemből szeretem, de nem veszi észre. Nem baj, ennek így kell lennie. Hiszek a sorsban és remélem, az égiek egyszer adnak egy esélyt arra, hogy Elena közelebb kerüljön hozzám. Vámpírsebességgel hazaszaladtam vele és lefektettem az ágyára, biztosan nem evett semmit se, bár ha evett volna, akkor is elájul. Kimentem a fürdőbe és a törölközőért egy kicsit bevizeztem s megtörölgettem a fejét. Leszaladtam a konyhába csinálni egy kis rántottát – jelenleg ez készül el a leghamarabb. Hagytam egy kicsit, hagyj süljön a fedél alatt. Míg készült visszamentem hozzá, lassan kinyitotta a szemeit. Azok a csodálatosan csokoládébarna szemek, szinte elolvadok tőlük.
- Lassan kész az ennivalód. – mondtam érzelemmentesen és a földet fürkésztem, direkt nem néztem rá.
- Köszönöm. – suttogta és az arcomhoz nyúlt.
- Mit köszönsz? – kérdeztem és a kezéhez nyúltam, levettem az arcomról.
- Mindent.
- Tudod, hasznos is lehetek, miközben Stefike számolja a lábán a szőrt.
- Dilinyós. – mondta s megbökött.
- De dilinyós helyes nem? – kérdeztem reménykedve.
- Ülj már le! – mondta kuncogva és felállt az ágyáról, de én még mindig azon ültem.
- Hova üljek lejjebb? A földre?
- Jaj, ne légy már gyerekes! – mondta nevetve és a lépcsőn kezdett le szaladni. Hát ennek nem lesz jó vége, tuti megszédül megint. Vámpírsebességgel odaszaladtam és megfogtam a derekát. Elena, a két ballábas, köztudott tény. Elnevettem magamat mire ő próbálta megütni a vállamat, de a vámpírképességeimmel nem tud szembeszállni.
- Aranyos vagy, mikor próbálkozol! – dicsértem meg mire ő morcosan lehajtotta a fejét és baktatott lefelé a lépcsőn. Égett szagot éreztem, majd megtaláltam a forrást, odaégett a tojás.
- Ezt elcseszted! – mondta Elena röhögve és a tűzhelyet alaphelyzetbe rakta.
- Van más kaja, Jenna mindig csinál nekem! – ha így tudom, nem csinálok rántottát. Odament a mikróhoz és kinyitotta az ajtaját, lám, ott volt az ennivaló. Kivette és fogyasztani kezdte, némán néztem a pultnak támaszkodva, hogy táplálkozik.

Miután végzett odajött a pulthoz mosogatni – aminek természetesen én támaszkodtam, így nem tudta elvégezni a dolgot.
- Arrébb fáradnál? – kérdezte nyersen.
- És ha nem? – kérdeztem vissza.
- Miért jó belekötni mindenbe? - nézett Elena értetlenül, de akaratlanul is azon kapta magát, hogy az ajkaimon kalandozik a tekintete.

- Mert jó húzni téged – mosolyogtam kajánul, és láttam az arcán kiülő bizonytalanságot. Elena nem tudott mit szólni; elszorult a torka, és olyan közel került hozzám hogy szinte éreztem minden lélegzetvételét és szívdobogását. Pár másodperc múlva ajtócsapás zengte be a házat, remek. Jeremy volt az, egyből a konyhába hozta a sors.
- Sziasztok! – köszönt mosolyogva és ledobta táskáját a konyha egyik sarkába.
- Szia. – szólt Elena, s elindult felfelé a szobájába.
- Mi ütött belé? – kérdezte Elena kisöccse.
- Nem tudom, ember. – mondtam és játékból odaütöttem a vállához; felszisszent egyet s a karjához kapott.
- Hé!
- Fájt? Sajnálom. – kérdeztem komolyan majd hangos röhögésbe törtem ki.
- P*cs. – mondta mérgesen s felkapta a táskáját és elindult a lépcsőn, vámpírsebességgel elé futottam.
- Sajnálom. – suttogtam, miközben komoly képet vágtam nagyon koncentráltam, hogy ne nevessem el magamat.
- Ne játszd itt az eszed! – szólt erőteljesen, s kikerült és beballagott a szobájába, amelynek ajtaját hangosan becsapta.
Halkan Elena szobájához osontam és benéztem a kulcslyukon, az ablakon bámult kifelé, hangtalanul kinyitottam az ajtót és a háta mögé mentem. Az ablakban visszatükröződött az alakom így Elena egyből megfordult, de ha nem fékezi magát a mellkasomba ütközik. Mélyet sóhajtott, már nagyon elege van belőlem a földre vándorolt a tekintete, nem tudott a szemembe nézni. Megfogtam a derekát s szorosan magamhoz öleltem, fogalmam se volt miért teszem, de még ennél is többre vágytam. Felemeltem a fejét és lágyan megcsókoltam, miközben azon kaptam magam, hogy ő viszonozza azt. Több percen keresztül így volt ez, de hangos robaj csapta meg a fülemet. A zaj odakintről jött, Elena is felfigyelt, tehát ő is észrevette. Az agykerekeim beindultak, tudtam, hogy valami komolyabb dologról van szó. Megfogtam Elena kezét és mélyen a szemeibe néztem.
- Akármi is történik, nem jöhetsz ki oké?! – kérdeztem s meg se vártam válaszát elindultam az ajtója felé, de ő megragadta a kezemet.
- Várj! – mondta és visszahúzott.
- Muszáj mennem. – suttogtam, de nem engedte el a kezemet. Egy utolsó csókra még van idő – hogyha ez az utolsó az életemben, bár remélem nem. Vámpírsebességgel magamhoz húztam és a szájára tapasztottam a számat. Azt akartam bárcsak ne lenne vége, de muszáj volt mennem, érzem, valami rossz fog történni.
- Szia. – suttogtam és egy tincset a füle mögé türtem..