13. fejezet

Sziasztok!

Kis szünet után újra itt vagyok - remélhetőleg újult erővel.Ugyanolyan hosszú lett mint az átlagos fejezet, és ezért nem akarok késni és Kedden hozom az új fejezetet. Remélhetőleg. :P XD Ti mit szóltok a TVD új részéhez? Ilyen nincs. Nem ölhették meg így Rose-t. T_T Csináltam egy videót róla : http://www.youtube.com/watch?v=K58GphrbteM . Nézzétek meg és írjatok véleményt, ha akartok! ; D

Damon egyre szorosabban ölelte Elenát. Minden érintést, pillanatot az emlékezetébe akart vésni. Soha nem akarja elveszíteni ezeket a perceket, ha azaz életébe is kerül. Jobban szerette a lányt mindennél, és végre megkönnyebbült, hogy kell küzdenie Stefannal. Boldog lehet, annyi év után. A férfi még gyorsabbra vette a tempót, a lány szinte már alig kapott levegőt, még sem húzódott el tőle. Mikor már mindkettőjükből elfogyott az utolsó szusz is, ajkaik álváltak és a lány Damon vállára hajtotta a fejét.
- Szeretlek. – suttogták szinte egyszerre. Elena vére felpezsdült, ilyen energiát még nem érzett magában. Most ő tapasztotta ajkait a férfiéra, természetesen csak gyengéden.

Pár perc múlva Jenna rontott be a konyhába, mivel Elenát nem találta a hálószobájában, azt hitte már valami baj van. Tágra nyílt szemekkel nézte a párt, nem akarta elhinni, hogy mindez megtörténik. Soha nem is gondolt volna ilyesmire, hiszen ég és föld ez a két ember.  Ez a férfi nem való Elenának, gondolta a nő, Túlságosan idős hozzá. Jenna megköszörülte a torkát, így Damonnek és Elenának muszáj volt elhúzódniuk egymástól.
- Sziasztok. – próbált kedves lenni, de egy gúnyos pillantást küldött a férfi felé.
- Szia Jenna.. – suttogta a lány, a fiú erre csak bólogatott.
- Elena Gilbert, beszélhetnénk? – kérdezte sürgetően, jól megnyomva minden szavát s a nagynéni a fejével a nappaliba irányába bökött.
- Persze.. – válaszolt kissé durcásan, olyan szép pillanat volt az előbbi. A nagynéniével együtt elindultak a ház fontos zugába.

Jenna először csak méregette a lányt és értetlenül nézett rá. Leültek az egyik fotelbe, melynek különös hatása volt. Mint a bőr. Mint egy bőrkanapé, méghozzá fehér, nagyon különleges.
- Ha lehet, siethetnénk. – mondta Elena hadarva.
- Én ráérek.
- De én.. – mély levegőt vett. – őszintén megmondva: nem. Nem érek rá. – Erre a nagynéni nagyot nézett, még soha nem látta a „nevelt lányát” ilyen határozottnak.
- Damon! – kiáltott a konyhába, Elena izgatottan várta mi történik. – Későre jár, ideje lenne hazamenned.  – a férfi engedelmesen bólintott, pedig tudta, hogy még egyáltalán nincs késő. Egy csók nélkül eltűnt a házból még csak rá sem nézett a lányra. Az ajtóból viszont, vágyakozott, remélte még ma találkoznak.
- Ezt most miért kellett? – csattan fel. – Damon! – futott a fiú után, de már nem volt sehol. – Damon.. – suttogta bánatosan.

Muszáj volt visszamennie a házba, egyedül az utcán, ráadásul éjszaka, nem túl kellemes. Mielőtt belépett volna az otthonába felnézett az égre. A csillagokat kémlelte miközben legördült egy könnycsepp az arcáról.
- Szia, anya, szia, apa! – suttogta, szaggatottan vette a levegőt.

Fogalma sem volt, mi ütött belé, de elkezdett a temető felé szaladni. Egyre gyorsabban futott, és csak futott. Közbe nézte, hogy hol tart, kezdett fulladozni, de nem törődött vele.  Száguldott miközben nézte a csillagokat, ez adta neki a bíztatást. Távolról szinte olyan volt mintha egy nőstény szaladna a zsákmánya után, rugalmas léptekkel, ritmusosan. Végül megpillantotta a kaput melyre az volt írva „Mystic Temető”.  Benyomta a szépen kidolgozott vaskaput, s átvágta magát a temető parkján.  Lassú léptekkel haladt a sírok között, míg végül megpillantotta a szülei „helyét”. Lerogyott a földre, arcát a tenyerébe temette.
- Bárcsak itt lennétek.. – zokogott. – Annyi minden történt velem.. és régóta nem.. voltam.. itt.. – a sírástól csak szaggatottan tudott beszélni. De folytatta. – Túlság..os..an le..foglalt – erőt vett magán. – hogy kiderítsem.. mi az oka annak, hogy.. valaki meg akar ölni. És még mindig nem jártam.. sikerrel. – lefeküdt a földön s könnyeit törölgette. Annyi dolgon járt az esze, és ha visszapörgethetné az időt, akkor a baleset előtti napig tenné. Akkor megakadályozná, hogy elmenjenek otthonról. De nem, mert nincs ilyen képessége. Nem félt a temetőben, régebben mindig ide járt, már megszokta a környeztet.

Mély álomba merült, a sírástól. Azt álmodta, hogy ott ül a temetőben, a nyirkos talajon és beszélget a szüleivel. Piknikeznek. Elena arcán soha nem volt még ekkora öröm, egy újabb adagot töltött anyukája és apukája csészéjében. ( Igazából, nem ők voltak a szülei, de a lány úgy tekintett rájuk. Isobel soha nem szeretné őt így. )
- És mond csak, lányom, mivel töltötted a napjaidat? – érdeklődött Grayson -Elena apja- kedvesen.
- Megpróbáltak megölni, de sikerrel jártunk. Elintéztük őket én és..
- És ki? – kérdezte anyukája, Miranda.
- Én és.. én és.. én és.. – nem jutott eszébe, sírva fakadt. Torz hangon kezdtek beszélni körülötte, forgott a világ. A föld tele lett fekete lyukakkal melyekből kezek nyúltak fel. Elena sikított..

Még mindig zokogott, de nem csak ő, hanem Mystic Falls is. Eső mosta a tájat, így még jobban nyirkos lett a föld. A lány nem távozott, engedelmesen hagyta, hogy az eső – és a könny – mossa arcát. Csak most jött rá hogy: alkonyodik. A sötét felhők között megpillantotta a halványan „villogó” napot, körbenézett a temetőben. Megborzongott, így még sohasem látta. Mint egy villám, hirtelen csapott belé valami. Az a gondolat hogy: fuss, menekülj. Nem tágított. Nyöszörgött egyet, de a félelem egyre csak hatalmasodni kezdett benne. Még mindig elszántan feküdt a földön. Haja és ruhái eláztak, csurom víz volt.
- Elena! – szólt egy távoli, halk hang. Legalábbis a lány számára volt távoli. Azt hitte ez az utolsó lehelet, amit utoljára kifujt a külvilágba. Olyan gyengének érezte magát..

 Jenna néni idegesen járkált fel-alá a lakásban. Hibásnak érezte magát, úgy érezte Elena bajban van, miatta. Csak a reményben hitt, abban hogy a lány a Salvatore panzióban van, s jól érzi magát. Hogy biztosan így gondolja tárcsázta Damon számát. Eleinte csak búgott a kagyló, de később beleszólt egy krémes hang.
- Damon? – kérdezte remegő hangon Jenna.
- Igen, itt Damon Salvatore. – válaszolt. – Miért hívott? – érdeklődött kissé unottan, nem volt kedve beszélgetni.
- Ugye Elena ott van?
- Nem, nincsen. Miért? Valami baj van? – az ő hangja is kezdett feszülté válni.
- Utánad rohant, de azóta nem jött vissza. Biztos, hogy nincs ott? Ugye ez csak a kész átverés?  - reménykedett a nő. Ekkor tudatosult a férfiban, hogy ma már – pontosabban tegnap - nem találkozik Elenával. Hiszen éjfél múlt pár perccel. Így eltelt volna az idő?
- Ez komoly? Nem, teljes mértékben NEM vicc. – folytatta Damon. – Nincs itt Elena. Kivel beszélek? – kérdezte aggódva.
- Muhahaha. – valaki sikított aztán egy eltorzult gonosz hang nevetett fel. – Elenácskádnak hamarosan vége.. – ez volt az utolsó mondat, amit hallott a másik vonalról.