21. fejezet

Helló mindenkinek!

Köszönöm szépen a sok-sok kommentet, és a tetsziket. Ez eddig rekord! xD Azt hiszem, mostantól kevesebb lesz ezek száma, mivel kissé belassulnak az események, de azért remélem, hogy megdobtok pár szóval. :) Nem is jártatom tovább a szám/kezem, olvassátok, inkább! : (megjegyezném: ez egy kicsit rövidebb lett, mint az eddigiek)

[Elena szemszög]

Sokáig gyönyörködtünk még a ruhába. Ez egyszerűen.. csodálatos. Nekem legalábbis nagyon tetszik, bár szerintem az is közrejátszik, hogy annak örülök, hogy egyáltalán viselhetek még ruhát. Damon törte meg a pillanatot, és jobb is. Egy ruhába nem jó órahosszakig gyönyörködni, mert belefájdul a fejünk. Erről Caroline tudna mesélni sokat.
- Felhívom a barátaidat. – jelentette ki vigyorogva és telefonjáért nyúlt.
- Jó, de ne csigázd fel őket annyira, szeretném, hogyha meglepetés lenne! – mondtam. Figyelmesen megvizsgáltam a könyvespolcot. Pár könyvön megakadt a szemem, mint például Stefan naplója. Valami hajthatatlanul súgta a fejembe, hogy nézzek bele. Míg Damon beszélt telefonon és nem ide nézett kinyitottam a régi, bőrkötésű naplót.

[Damon szemszög]

Vidáman és feldobva nyúltam a telefonomért. Mindenkit akartam tájékoztatni arról, hogy Elena életben van. De azt mondta, ne említsem meg senkinek se. Mindenkit felhívtam, gondosan végignézve a listát hogy senki ne maradjon ki. Tehát akkor jön: Bonnie, Jeremy, Caroline, Alaric. Akik számítanak. Mi vagyunk (Elenával és velem együtt) a tökös hatos. Na, jó, ez nem igaz, de mindegy.

[Elena szemszög]

„Sajog az elmém. Minden egyes darabja. Fogalmam sincs, mit tehettem a körülöttem lévőkkel. Valami irányítja a testem, nem jövök rá, hogy micsoda. Nem tudom kikapcsolni, sehogy sem. Bánom, amit tettem. Gondolkozok, azon hogy talán megölöm magam, hogy véget vessek ennek az egésznek. Én nem szeretném ezt tovább csinálni.” Minden egyes szót különlegesen formákkal írt le. Ennyi bőven elég volt, hogy megtudjam, mit érez. Valami megfájdult a szívemben, a gondolat, hogy Stefan megölné magát.. nem túl jó ötlet. Hiába szakítottam vele, azért még mindig szeretem. Valahol legbelül, és nem tudom, hogy eltudnám-e viselni, ha meghal.
- Mindjárt itt lesznek. – mondta Damon. A tenyeremen „izzadni” kezdett, a gyomrom pedig mintha görcsbe rándult volna. Izgultam, hogy mit fognak szólni. Azt hittem, vámpírként nem lesznek ilyen érzéseim, de tévedtem.

Pár percen belül csengő zengte be a házat. Damon betessékelt a fürdőszobájába, és azt mondta a hálójába vezeti a többieket.

Így is lett. Meghallottam a hangjukat, bár még nem voltak itt. Á! Szóval ez az a kifinomult vámpírhallás. Az éles látást még nem véltem felfedezni. Így pont jó, mint emberként.
- És miért is hívtál ide minket, amúgy? – kérdezte Bonnie. Azzal a tipikus gúnyos hangnemben, amit általában csak Damonnál használ. Kikukucskáltam az ajtón, remélve hogy nem látnak meg.
- Majd hamarosan megtudjátok! – mondta sejtelmesen. Itt voltak. A barátaim, a szeretteim, mindenki, aki fontos számomra. Még Jenna is. Várjunk csak..JENNA?! Ő mit keres itt? Nem tudhatja, meg hogy vámpír vagyok, a létezésükről se tud. Vagy még is? Türelmetlenül álltam át az egyik lábamról a másikra. Damon bejött a fürdőszobába, és az ujja a száján volt, jelezvén hogy maradjak csendben. Nála volt egy cetli. Lefirkantott valamit rá.
„Ne szólj semmit, Caroline hallhat minket.”
„ Jenna mit keres itt?” – tettem fel egyből a kérdést.
„Nyugi, tud a vámpírok létezéséről. Múltkor kiszedte Alaricból. De most legyél csendbe, mindjárt jövök.” – írta le az utolsó mondatát. Rövid csókot nyomott a számra és visszament a többiekhez.
- És mikor látjuk meg? – kérdezte most Caroline. A másik türelmetlen. Bár én beszélek..
- Megláthatjátok! Most! – mondta Damon, s kitárult az ajtó. Félénken léptem ki rajta, éreztem, ahogy minden szem engem figyel. Mintha átszúrnák a bőrömet. Bonnie és Caroline nekem rontottak és szorosan átöleltek.
- Elena! Te jó ég! Élsz? – kérdezték örömkönnyeket hullajtva. Nekem is megnedvesedett a szemem..
- Igen, nagy nehezen. – válaszoltam nevetve. Jennára néztem, ő csak döbbenten állt ott, legyökerezett a lába.
- És milyen csinos vagy. – Tipikus Caroline. Elengedtek mikor látták, hogy más arcát fürkészem. Jenna nyakába borultam.
- Istenem. – mondta zokogva. Most már én se tartottam vissza a könnyeimet.

Így volt ez még pár percig. Számításaim szerint. Nagyon örülök, hogy találkozhattam velük. Újra. Kérdezték, hogy milyen volt újra élni. Hát, nagyon furcsa. Az „ember” először csak azt érzékelni, hogy egy fém asztalon fekszik, fehér fal van körülötte. Különös szag, nem tudom mihez hasonlítani. Megpróbáltam megmozdítani a testemet, először nehezen ment, lehet, hogy hideg is közrejátszott. Valahogy még is sikerült felállnom. Ahogy haladtam kifelé az épületből, az egyik ablakra ránéztem, és megijedtem saját magamtól. Hófehér voltam, csak egy törülköző volt rajtam. A szemem különösen fénylett, mintha üveges lenne. Ránéztem a kezemre, láttam a csontot, minden egyes hajlatát és irányát. Mellesleg pedig az ereimet, az ágait.. egyszerűen mindent láttam. Úgy éreztem, mintha átlátszó és gumiból lennék. Rohanni kezdtem, ahogy csak a lábam bírta. Később megadták magukat, így már szinte húztam magam a poros földön, mert nem bírtam menni. Úgy éreztem, hogy nincsenek is. Aztán Damon segített, és így kerültem ide. Ezt elmondtam nekik is. Annyira kíváncsiak voltak, és jól esett, hogy törődnek velem.
- Hogy történhetett mindez? – kérdezte még mindig csodálkozva, Jeremy.
- Hát, mikor megtámadtak minket akkor Damon adott a véréből. Később pedig megöltek. – mondtam könnyedén.
- Olyan hihetetlen. – mondta Caroline, mire Bonnie bólogatni kezdett.

Sokáig beszélgettünk még erről a témáról, míg végül mindannyian elköszöntek és elbúcsúztak mára. Mindenki könnyes szemmel tért haza. Ekkor Damon felé fordultam és szorosan átöleltem.
- Mi az? – kérdezte értetlenül.
- Köszönöm. – suttogtam bele a felsőjébe.
- Micsodát? – kérdezett megint.
- Hogy élhetek. Neked köszönhetem. – mondtam, ekkor könnyek gyűltek a szemembe. – Szeretlek, nagyon. Ugye tudod? – ekkor már zokogtam mire ő felemelte a fejemet az államnál fogva, mintha valami törékeny kis porcelán lennék, amit egy kislány kapott és nagyon akar vigyázni rá.
- És azt te tudod, hogy én mennyire szeretlek? – kérdezte meghatódottan. Elsuttogtam egy „igen”-t, és tovább öleltem szorosan, amennyire csak tőlem tellett. Így volt ez még pár percig, míg valaki meg nem törte ezt a pillanatot.
- Jaj, de aranyosak vagytok! – mondta, egy kis vékonyka hang.
- Margaret..- vicsorította Damon. Szóval ő az a lány, aki bántotta a szerelememet. Szememben izzott a düh, és úgy vettem fel vele a szemkontaktust.
- Nahát, nahát. – mondta egy hang a hátam mögül. Reflexből megfordultam,és ekkor láttam, hogy valami villámgyorsan kihúzza Damon-t a napra. A napra! Te jó ég! Nincs rajta a gyűrűje. Vámpírsebességemet bevetve kiléptem a napra. Damon küzdött ellenük.
- Miért csináljátok ezt? – kérdezte a szeme elé tartva a kezeit. Odarohantam Katherine-hez és kitéptem a nyakából a lapis lazuli nyakláncot így ő is égni kezdett. Nem érdekel, ha vége van. Csak Damon legyen jól. Felemeltem őt a hónaljánál fogva és behúztam a házba.
- Damon! Damon! – ordítottam. Az égési sérülések még most sem csillapodtak. Nem múltak el, ugyanolyanok maradtak, mint amikor behúztam őt a házba. A szememből záporozni kezdtek a könnyek, feltéptem a karomat és itatni kezdtem őt hátha ez segít. Most sem történt semmi. Éreztem, ahogy az arcom átalakul, a szemfogaim megnyúlnak, az ereim kidüllednek. Mérgesen vicsorítottam és kirohantam a napra, Margaret még mindig ott volt, a háta mögé rohantam. Feltéptem a nyaki vénáját, éreztem valami növényt, de nem érdekelt az íze. Tovább ittam, míg a földre esett. Ekkor felemeltem a pólójánál fogva.
- Mit csináltál? – kérdeztem véres szájjal. Ekkor a maradék erejével ki akarta venni a fakarót a kabátjából, de kivertem a kezéből. – Válaszolj! – kiállottam rá mérgesen.
- Mi a fene vagy te, hogy rád nem hat a verbéna? – kérdéssel kérdésre felelt, hát jó. Ha ezt akarod. Nekidobtam egy fának amennyire csak bírtam. – Te.. – mondta hunyorítva. Vámpírsebességgel odafutottam és ismét felemeltem.
- Azonnal mond meg hogy miért csináltátok ezt! Miért akartátok megölni Damon-t? – ordítottam. Próbáltam visszatartani a könnyeimet amennyire csak tudtam. – Ha ennyire utálod a vámpírokat, elmondom neked, drágám, hogy ha nem válaszolsz, feltépem a karomat, megitatom veled a véremet, aztán eltöröm a nyakad. Így jó lesz? Aztán utálhatod saját magadat is. – mondtam fenyegetően.
- Huh, a nagy Elena Gilbert! De félek tőled. – ekkor köpött egyet. Nekiszorítottam a fának. – Húha.. – mondta. – Te nem vagy semmi. Lenyűgöző mennyire szereted azt a férfit. Emlékeztetsz valakire! – utálom, hogy Katherine-re hasonlítanak. Egyre jobban szorítottam a nyakát.
- NEM VAGYOK KATHERINE! – kiabáltam és egy utolsó csapást mértem rá, nekidobtam egy másik fának. – Elvetted a szerelmemet, te.. – ekkor valami hátulról lefogott. Ellenkezni kezdtem, de a szorítás enyhült.
- Baj van szívem? – kérdezte egy bársonyos férfihang, Damon volt az. A nyakába borultam és zokogni kezdtem. – Te jó ég! Ezt Te tetted? – kérdezte, mint aki büszke a tanítványára.
- Én. – suttogtam a felsőjébe. Felemelt és a karjaiba vitt be a házba. Leültünk a kanapéra, és a mélyen a szemembe nézett. Végigsimította a hajamat, én pedig „körbefontam” lábaimat a dereka körül.

Az órák egyre csak teltek, én és Damon pedig egy szót se váltottunk egymással, még is megértettük a másikat. Elmerültünk egymás tekintetébe, és ez olyan csodálatos dolog volt. Mintha megszűnt volna a világ, csak én és ő lettünk ezen a Földön.
- Talán le kéne zuhanyoznunk. – jelentette ki végül. Ekkor rettegés fogott el, éreztem, ahogy az ereimbe meghűl a vér, és megfagynak. – Jól vagy? – kérdezte ijedten.
- Félek. Valamitől. A vízzel kapcsolatban. – válaszoltam. Ekkor, mint akinek a kis lámpa kivillan a feje fölött, úgy nézett rám. Ezután pedig huncutul elmosolyodott.
- Akkor mit szólnál egy közös fürdéshez? – kérdezte. Nevetnem kellett, ez elég hülye ötlet. Bár, most hogy mondja, nem is olyan rossz. Akkor talán nem félnék ennyire a víztől. Bólintottam egyet, neki se kellett több a fürdőszobába rohant velem. (író megjegyzése: fantáziátokra bízom *nevet*)

A közös tusolás után, álmosnak éreztem magamat. Eléggé kifárasztott a mai nap, végül is, nagyon kemény voltam, Katherinnél is gyorsabb. Talán csak a vágy miatt, de akkor is büszkeség töltött el, hogy most az egyszer legyőztem a hasonmásomat. Nyugodtan hajtottam le fejemet a párnára, de azért még pár szófoszlányt sikerült elcsípnem: „Kell a gyűrű” „holnap”. Ez most lényegtelen volt, mivel azonnal elnyomott az álom.

[Damon szemszög]

Fürdés után (amit nagyon élveztem) egyből felhívtam Bonnie-t, hogy kellene még egy napon járó gyűrű. Elenának. Mivel most az enyém van rajta, és a mai nap után biztosabb még egy. Nem szeretném most elhagyni ezt a világot. Még szeretnék Elenával boldogan élni. Lefeküdtem mellé az ágyon, én nem aludtam el, mint ő. Folyamatosan zakatolt az agyam az eseményeken. Még fent voltam mikor megcsörrent a telefonom, hunyorítva a kijelzőre pillantottam és felvettem. Alaric volt az, a kiírás szerint, de nem szólt bele senki.
- Halló! Alaric, hallasz? – kérdeztem suttogva, nem szerettem volna felkelteni Elenát.
- Zzzzz… - mintha szakadozott volna a vonal később pedig ki is nyomta. Mi a fene?..