15. fejezet

Sziasztok emberkék! =)

Itt van az új fejezet, az aránylag rossz napom után. Voltam versenyen, nem lettem a legjobb helyezés mivel hatodik lettem (az első hat lett értékelve), a hétből. XD Na, de ez van. Nektek meg legyen egy kis örömötök - már amennyire. Ne haragudjatok hogy mindig váltakoznak a szemszögek, de az én hangulatom is változik. :P Egy fontos dolgot meg kell említsek! Még pedig azt, hogy ezentúl szerintem E/1.-be írok és tartalmasabbat. Eddig hetenként kaptatok egy ezer szavas "csicska" fejezetet. (Bocsánat a kifejezésért!) Ezentúl változtatni fogok! ; D

Elenán ilyen felső volt. A képen még Damon is látható. <3

Damon Ray-Ban szemüvege.

 

(Elena szemszög)

A lágy napsugarak csiklandozták az arcomat, amely az ablakon és a függönyön szűrődött be.  Nagyot nyújtóztam, a lábam most kilógott a takaró alól. Felültem az ágyon és körülnéztem a szobában.  Reggel 6 volt. Aránylag korán felébredtem. Hétvégén minimum 10-ig alszok, de most suli idő van. Pontosabban Hétfő. Most döbbentem csak rá hogy igazából semmi kedvem sincsen iskolába menni. Csak szeretnék találkozni végre Bonnie-val és megköszönni Caroline-nek amit értem tett. Ha ő nem lenne, valószínűleg most nem lennék itt. Mikor ott feküdtem a temetőbe valami rosszat éreztem. Jó igaz, egy épelméjű ember amúgy sem alszik hajnalok hajnalán a temetőbe éppen a szülei sírjánál.

Kiszálltam az ágyból, és lábujjhegyen a fürdőbe lopakodtam. Megengedtem a meleg vízcsapot közben visszamentem a szobámba kiválasztani a mai ruhámat, amibe frissen és üdén libbenek be az iskolába. Kedvenc farmeromat választottam, amelynek nagyon különös hatása volt, viszont nekem így tetszett. Ehhez pedig egy sötétlila hosszú ujjú felsőt vettem ki, de ezt egyből vissza is raktam, mert kirázott a hideg, ilyen színű felső volt rajtam a temetőben is. Nem, ezt inkább most nem veszem fel. Visszaraktam és kivettem egy rövid ujjú sötétvörös felsőt, amely a vér színére emlékeztetett. Ez már jobb.

Újra a fürdőszoba felé vettem az irányt, magammal vittem a ruhámat és egy törölközőt is. Beleültem a forró vízbe és alaposan letusoltam mindenemet. Miután végeztem egy kicsit még pihenni akartam, így maradtam pár percet.

Hamarosan kiszálltam a vízből miközben magamra csavartam a törülközőt. A fürdőszoba tükréhez mentem és megnéztem magamat benne. Nem voltam a legjobb állapotban. Beugrott egy emlék mikor még nem jött Stefan az iskolába és még a szüleim se haltak meg. Akkor olyan boldog voltam, szinte felhőtlennek tűnt minden napom. Most jelen van és el kell fogadnom a tényt hogy a jelenlegi életem cseppet sem bökkenőmentes..

Felvettem a kiválasztott ruhát, a póló alá felvettem még egy vajszínű toppot, mivel kicsit mélyebb kivágású. Ezután leültem a „kozmetikai asztalomhoz”. Megfésülködtem.  Hajamat felgumiztam, a vége így olyannak tűnt mintha egy kicsit meglennék „tépve”. Vagány. Széles vigyorral álltam fel az asztaltól. Összepakoltam a tankönyveimet s betettem a táskámba. Igazából, nem is tanultam semmit, mindegy, csak megértik, hogy „beteg” voltam.

Leszaladtam a konyhába a táskámmal együtt, nem szerettem volna még egyszer feljönni érte. Az órára pillantottam, már 7 volt. Jenna a konyhába ügyeskedett egy frissen készített szendvicset rakott elém, és egy ugyanilyet csempészett a batyumba is.
- Jól vagy? – érdeklődött aggódóan.
- Persze. – válaszoltam és elfogyasztottam az ennivalót. A nagynénim egy pohár narancslevet rakott elém, szinte az egészet megittam egyszerre. – Tudod, azt hiszem, vannak őrangyalaim. – mosolyogtam. – Akkor soha nem gondoltam volna, hogy élve megúszom azt az estét. De megmentettek.
- Tényleg. Ki volt az? – húzta fel szemöldökét. Nem hazudhatok neki, így elmondtam az igazat.
- Caroline. – válaszoltam könnyedén. – Mielőtt kérdeznéd, fogalmam sincs mit keresett ott. Viszont most rohanok, mert mindjárt suli. – kapkodtam össze cuccaimat, egy puszit nyomtam Jenna arcára. Gyorsan felvettem a bőrdzsekimet és a tornacipőmet s elindultam az iskola felé.

Túl vagyunk a télen. El sem hiszem, hamarosan tavaszodik. Viszont az végtelen időnek tűnik, mivel még mindig hideg volt. Most jól jönne egy fuvar. Az iskola még mindig távol volt, csak remélni tudtam, hogy addig összefutok Bonnie-val, Caroline-vel vagy akár Matt-el. Nemrég még Stefannal együtt mentem iskolába. Ó, Stefan. Mi lett veled? Hová tűnt az a jóképű úriember? Biztos, hogy ez nem te vagy. Csak elöntötte a vér az agyad, és meg vagy zavarodva. Ez lehet az egyetlen megoldás a te „képletedre”. Gondolataimba mélyedve csak azt vettem észre, hogy mellettem hajt el a türkizkék kocsi. Ez csak Damoné lehet. Pár másodperc múlva tényleg bebizonyosodott, hogy ez így van. Az idősebbik Salvatore lépett mellém és megfogta a derekamat.
- Hölgyem, el kellene egy fuvar? – kérdezte mintha 1864-ben lennénk. Ekkor kivillantotta ezer wattos mosolyát.
- Uram, nem is tudom, hogy ez jó ötlet-e. – feleltem én is. Nagyon drámai pillanat volt, ekkor nem bírtam tovább elnevettem magamat. Damon is velem kacarászott és finom csókot lehet ajkaimra. Ez a férfi! Elképesztően helyes és engem szeret. Nem tudok szavakat találni a gyönyörű mosolyára, a szédítően elképesztő gyönyörű két szemeire. Most komolyan. Valakinek hogy lehet ennyire kék szeme? Gondolatmenetemet az szakította meg hogy Damon nagyon hadonászott a szemem előtt.
- Jól vagy? – kérdezte.
- Ő.. ja, igen. – feleltem és beszálltam a kocsiba.
- Miben merültél el?
- Benned. – válaszoltam nevetve. Ekkor Damon beindította a kocsit és az iskolához vezetett.

Útközben az ablakon néztem ki, s kémleltem az erdőt, a tájat. Mostanában nagyon belemerülök gondolataimba. Ez érdekes. Túl sokat gondolkozom.

Hamar megérkeztünk a sulihoz, fogalmam sem volt, hogy érkeztünk ide ilyen gyorsan. Damon kinyitotta a kocsija ajtaját, hogy kiszálljak belőle. Igazi úriember.
- Kár, hogy te nem jössz. – mondtam lebiggyesztve számat.
- Később még találkozunk. – kacsintott. – Mikor van vége az órádnak?
- Kettőkor. – mosolyogtam. Gyors puszit nyomtam az ívelt ajkaira s elindultam a bejárat felé. Ott még visszafordultam és vadul integettem neki.

Beléptem a folyosóra. Ajaj, nem kellett volna ma még jönnöm. Sőt! Soha többet nem kellene jönnöm iskolába. Az lenne a legjobb. De, ezt nem tehetem meg, mert valamit kezdeni kéne az életemmel. (Azon kívül, hogy menekülök.) A szekrényemhez mentem s betettem az órarend szerint a könyveimet. Persze az első órára kell a Történelem könyvem, így azt már be se raktam.

Miután elrendeztem a dolgaimat, csak figyeltem a folyóson a mellettem ellépő embereket. Egyszer csak a nagy tömegben Bonnie-t láttam meg és Jeremy-t ahogy egymás kezét fogják. Mégis miről maradtam le? Ők most együtt járnak? Hogy kiderítsem mi a kérdésemre a válasz odamentem hozzájuk. Nem akartam tapintatlan lenni így csak megkérdeztem:
- Sziasztok. Mizujs? – ebből hátha veszik a lapot.
- Ő.. szia Elena. – köszönt Bonnie zavartan.
- Hé! – mosolygott Jeremy, élvezte a helyzetet. – Semmi nincsen. – mondta. Ezek szerint még sem vette a lapot. Fiúk..
- Elena beszélhetnénk? – kérdezte barátnőm. Ő egyből kapcsolt. Ránéztem az órámra, ne legyen feltűnő a dolog, hogy egyből belemegyek.
- Ő, igen. Mindjárt becsengetnek, de igen. – mosolyogtam. Bonnie intett a fejével hogy lépjen le az öcsém, aki boldogan odalépett a legjobb barátnőmhöz és megcsókolta. Hamarosan elszakadtak egymástól mivel azt mondta Jeremy:
- Később még találkozunk! - mondta. – Pá, Elena!
- Ő.. szia. – köszöntem neki. Ezt nem hiszem el! Tényleg járnak. És nekem nem szóltak egy szót sem. Bonnie ennyire tart a barátnőjének? Igaz, rég nem beszéltünk, mert jelenleg nem tudtam semmivel sem foglalkozni, de akkor is. Szólhattak volna. Durcásan néztem a barátnőmre, aki kicsit – nagyon – szégyellte magát.
- Megmagyarázom. – szabadkozott.
- Bonnie, miért nem méltattál arra, hogy elmond, az öcsémmel jársz? – kezdtem bele. – Azt hittem ennyire a barátnőmnek hiszel. Miért nem mondtátok el?
- Ha szóhoz juthatnék.. mióta nem voltál iskolába. – ekkor esett le.
- Bocsi, ó, tényleg, ne haragudj Bonnie! Kérlek..
- Rendben. Nincs semmi baj. – mondta.

Közösen léptünk a teremhez, mindkettőnknek itt lesz órája. Az úton elmesélte, hogy mi történt az iskolában. Meg persze, hogy vele mi van. Megtudtam azt is, hogy Caroline végleg „otthagyta” Matt-et és Tyler-rel jár. Ezt se néztem volna ki belőlük. Tyler egy vérfarkas. Könyörgöm, Caroline meg egy vámpír. Hogy illene a kettő össze? Bár ezt mondom én, aki szintén egy vámpírral jár. De Damon eszméletlenül jóképű, dögös, úriember. Ebből elég Elena Gilbert! Folyamatosan csak róla áradozol. Még is mit tennék? Ez tényleg így van. Bementünk a terembe én leültem szokásos helyemre, Bonnie mellé. Türelmesen vártam, míg becsengetnek.

Alaric Saltzman lépett be az osztályterembe. Most is, mint általában jó kedve volt. Nem csoda hogy a nagynénimmel jár, eléggé helyes ember. Bár, Damonnál nem helyesebb. Legalábbis szerintem. Ó, mindenkit összehasonlítok már a szerelmemmel!
- Elena! Már jöttél? Jobban vagy? – kérdezte. Kicsit kínosan éreztem magamat. Senkit nem szokott megkérdezni, hogy meggyógyult-e már. Lassan bólintottam egyet.
- Igen, köszönöm, tanár úr. – válaszoltam. Azért még se mondhatom azt, hogy „Szeva Alaric! Ja, meggyógyultam.” Jó, amúgy se beszélnék így senkivel se. Csak otthon mondta, hogy nyugodtan tegezhetem, mert szinte már „egy családba” tartozunk. Nem csak nekem engedte meg a tegezést, hanem a barátaimnak is.

Nem is gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan el fog telni az iskola. Rettentő gyorsan pörgött az idő. De, nem is bántam. Óra után még beszélgettünk a csajokkal. Mondjuk, ott volt Jeremy és Tyler is. Különösebben nem zavart. Hiányzott Damon közelsége, bár tudtam, hogy értem jön, legalábbis reméltem, mivel megkérdezte, hogy mikor van vége az órámnak. Kicsit későt mondtam, mert még volt 15 perc. De azt az időt elütjük a többiekkel. Annyira elmerültem gondolataimban – ismét – hogy nem tudtam mit nevetnek.
- Ugye Elena? – kérdezte Caroline.
- Hogy mi? Ne haragudj, nem elkalandoztam! – mondtam nevetve.
- Nehogy valami rosszra gondoljunk! – bökött oldalba Bonnie. Olyanok voltunk, mint régen, együtt nevettünk.

Ekkor egy ismerős kocsi hajtott be a parkolóba. Türkizkék színű volt, a nap visszaverődött a fényezett járgányról, így szinte már vakító kékben pompázott. Kiszállt belőle egy fekete – kissé kócos – hajú, fiatalember (20 évesnek saccolnám, ha nem ismerném). Gyönyörű kék szemeit egy Ray-Ban napszemüveg takarta el. Odajött hozzám és átkarolta a derekamat.
- Helló srácok! – mondta kedvesen.
- Da..mon? – nyögte ki Bonnie. Meglepődve nézett rám. Szeméből sugárzott a düh. Egy valamit kifelejtettem, én se mondtam el neki a Damonnal való kapcsolatomat.
- Ne haragudjatok, de most mennem kell! – szólaltam meg. – Caroline, köszönöm szépen még egyszer hogy megmentettél. – hálásan pillantott rám.
- Ugyan, nincs mit. – vigyorgott.

Elköszöntem, még a kocsiból is integettem nekik. Nem is volt olyan rossz ez Hétfő. Ha jobban belegondolok elég tűrhető. Sőt! Kifejezetten jó. Hirtelen erőteljesen rászóltam Damon-re.
- Állj meg! – rátaposott a fékre. Még nem hagytuk el a suli területét. Letekertem az ablakot és kiszóltam a barátaimnak.
- Kell egy fuvar, skacok? - Caroline és Tyler megrázták a fejüket, de azért elmondtak egy „Köszi”-t. Viszont, Bonnie és Jeremy elfogadták az ajánlatot. Ezek szerint jönnek nálunk. Visszafordultam Damon-hez aki felhúzott szemöldökkel nézett rám.
- Most meg mi van? – kérdeztem. Nem válaszolt semmit csak félmosolyra húzódott a szája. Elindultunk.

Hamar megérkeztünk a Gilbert házhoz. Lehet, azért mert Damon több mint 100-al szelte át az utcákat. Biztosan elijesztés gyanánt, nem hiszem, hogy minden álma Bonnie-t és Jeremy-t fuvarozni.

(Damon szemszög)

Az még oké, hogy a barátnőmért elmegyek az iskolába, de őszintén megmondva semmi kedvem nem volt furikázni Bonnie-t és Jeremy-t. Jó igaz, egy helyre megyünk, akkor már úgy is mindegy. De, szerettem volna kettesben lenni Elenával, meg beszélgetni is, de már tárgytalan. Kinyitottam nekik a kocsi ajtómat, a két pár előre ment, Elena pedig odajött hozzám.
- Ugye nem képzeled, hogy csak így elmész? – kérdezte. – Gyere be te is! – kérlelt kiskutyaszemekkel.
- Hölgyem, nem is tudom, hogy ez jó ötlet-e. – utánoztam. Ő is ezt mondta a parkolóban. Persze hölgyem helyett urat mondott. Ekkor gúnyosan nézett rám. Így is olyan gyönyörű volt. Azok a barna szemek, azok a finom arcvonások..
- Gyere már! – mosolygott és behúzott a házba.

Beléptünk a helységbe. Kellemes illatok fogadtak, leginkább popcorn és sült csirkéé. Valószínűleg a fiatal pár filmet fog nézni, Jenna pedig éppen főz. Elena intett a fejével hogy menjünk a konyhába. Követtem.

- Szia, Elena.. – mosolygott Jenna. Mikor beléptem én is, lefagyott a mosoly az arcáról. Még is mi baja van velem? – ő.. szia.. Damon. – nyögte. Kivillantottam ezer wattos mosolyom és vadul integetni kezdtem. Mint valami gyogyós, komolyan mondom.

(Elena szemszög)

Fogalmam sincs, miért húzza az orrát Jenna, mikor meglátja Damon-t. Semmi ellenséges nincs benne. Bár, ha tudná, akkor lehet, de mindegy.
- Segítsek valamit? – kérdeztem tőle.
- Köszi, nem. – válaszolt. – Ha kell valami, a szobámba leszek! – mondtam neki. Megfogtam ismét Damon kezét és felvezettem a hálószobámba.

- Mit csináljuk? – kérdeztem karjaimat összefonva a mellkasomnál.
- Mit szeretnél? – kérdezte kacéran, azzal a gyönyörű mosolyával..
- Hm..