5. fejezet

Sziasztok!
Itt a legújabb fejezet, 2 nap alatt írtam meg, ezért bocsánat hogyha nem lett olyan jó mint a többi, de igyekeztem mivel 1 hetet csúsztam az előző fejezettel. Mostantól próbálom rendes ütemben megcsinálni. Addig is olvassátok a light-fejeztet, ami tényleg nem lett olyan jó. ;)

Rohantam, ahogy csak a lábam bírta, minél előbb haza akartam érni. Miközben futottam összehúztam magamon a pulóvert hideg szellő fújt; körbenéztem a tájon, a faágakon látszott, hogy közeleg a tél ítéletideje, köd ülte meg a tájat. Kezd az egész olyan hátborzongató lenni, hátranéztem, nem követett senki – ekkor mindig azt hiszi az ember, hogy figyelik- visszafordultam magam elé és ott találtam az orrom előtt Damon Salvatore-t. Elkapott a frász; reakcióból hátrébbléptem egyet.
- Damon, te mit keresel itt? – kérdeztem unottan és a kezemet a mellkasom előtt összefontam.
- Ne tereld a témát.. – mondta és felhúzta a szemöldökét, mélyet sóhajtott majd elkezdett beszélni, úgy gondolom ez hosszú regélés lesz. – Ne játssz velem, kérlek..
Ez az egy szó több ezer kérdést keltett bennem, de ki kell választanom egy kérdést a sok közül.
- Miről beszélsz?
- Megismétlem, ne játssz velem! Elena, olyan furcsa vagy mostanában, egyik percben a társaságomra vágysz máskor meg hidegen elutasítasz minden felé dologgal kapcsolatban. Szóval most mondom, hogy vagy hagyjuk, ezt az egész dolgot vagy akkor tényleg csináljuk normálisan.
Ledöbbentem, talán nem emlékszem valamire, amire kellene, mert nekem csöppet sem rémlik olyan dolog, amivel az érdeklődésemet fejezném ki Damon iránt.
- Még is mi a fenéről beszélsz? – csattantam fel, teljesen be fogok dilizni.
- Hogy még is miről? – kérdezte fennhangon és értelmetlen képet vágott. – Te teljesen.. – kezdte el a mondatát, de legyintett egyet hogy „hagyjuk inkább”.
- Damon! – szóltam hangosan és megragadtam a csuklóját.
- Elena.. ne akard, hogy mérges legyek. – vicsorította.
- Damon, francba még te is tegyél, rá egy lapáttal.. – mondtam idegesen és mélyen a szemébe néztem. Hát jó, ha mindenért én vagyok a hibás és ezt még a szemembe is mondják, nem rontom tovább a levegőt. Faképnél hagytam Damont és hazafelé vettem az irányt.

A tornácra értem, rutinosan kinyitottam az ajtót és mikor beléptem, be is zártam azt.
- Jenna? – kiáltottam és a szobájához mentem, remélve hogy nincs itt Alaric bár ez csöppet sem érdekelt most, csak szeretnék beszélni a nagynénimmel. Mikor benyitottam megint az árasztotta el az agyam, hogy pont most kell zavarkodnom, a dolog kellős közepén.
- Jaj, ne haragudjatok, bocsánat én csak.. – magyarázkodtam és a sírás tört ki belőlem, felrohantam a lépcsőn és hangosan becsaptam magam mögött az ajtót. Pár perc múlva lépteket hallottam és egy csodálkozó nőt pillantottam meg az ajtómnál. Jenna volt az. Odajött hozzám és leült mellém az ágyra.
- Mi a baj, szívem? – kérdezte és fél kézzel átölelt miközben próbált csitítani.
Nem tudom, mit mondjak neki, fogalmam sincs, mit szólna hozzá, ha kiderülne, hogy van egy gonosz hasonmásom, akivel megcsalt Stefan, az életem egy roncs, nem találom a helyemet. Ezért csak annyit mondtam:
- Megcsalt, Stefan – motyogtam zokogva és hátradőltem az ágyon, az arcomat belefúrva a párnába.
- Istenem, fiúk – morogta Jenna és a hátamat simogatta vigasztalás képen. Megint lépteket hallottam és valaki újra benyitott.  Belépett a szobába és leült Jenna mellé.
- Mi a baja? – suttogta egy bársonyos férfihang, Alaricé.
Jenna megcsóválta a fejét ezzel azt üzenve „majd elmondom csak nem Elena előtt”. Nem tudom mennyinek tűntek a percek, nekem szinte egy örökkévalóságnak, Jennáék elhagyták a szobát azzal az indokkal, hogy pihenjem ki a történteket, jelenleg nem tudnak segíteni. Megértem őket, ezen csak én tudok változtatni, azzal hogy elfogadom a tényt. A zokogás nem csillapult csak akkor mikor mély álomba zuhantam.

Egy havasi tájon találtam magamat a Salvatore villa közelében. Esett a hó, de én csak egy rövid ujjúba voltam, mégsem fáztam, rohanni kezdtem a villa felé mintha valakit üldöznének, idegesen rángattam a kilincset, hogy végre kinyíljon az ajtó, már több perc telt el mire végre kinyílt én pedig beestem a házba; igyekeztem felállni, de a lábaim nem engedelmeskedtek, sőt, egyik végtagomat se tudtam irányítani. Egy ugyanolyan lányt láttam, mint én, ő nem Katherine volt, az én voltam és épp Damon szobája felé tartva, most sikerült felállnom és követtem őt. Csak most vettem észre, hogy amikor bejöttem, nem is nyitódott ki az ajtó, hanem beestem azon. Szellem lennék? Mert akkor nem láthatnak engem, így nem keltek feltűnést.
- Elena! – szóltam a lány után, de nem válaszolt, így tuti hogy nem vagyok látható/hallható számukra. Damon kijött a szobából és szorosan megölelt engem, ezután csókkal üdvözölt. Engem? De hisz, mi nem is vagyunk együtt. Mi folyik itt? Ekkor Stefan és Katherine lépett be az ajtón, kézen fogva és ránk se hederítettek. Beléptek a szobába és…

- Elena, Elena – rángatott Jenna néni, éreztem, ahogy izgulva néz rám. – Elena! – szólt erőteljesebben én pedig kinyitottam a szememet. Kicsit megnyugodott majd mélyet sóhajtott.
- Mi a baj? – kérdeztem és felültem az ágyba.
- Hogy mi a baj? – kérdezte tátott szájjal. – Az hogy az elmúlt percben azt kiabáltad: „Kérlek ne, kérlek, ne, könyörgöm, kérlek, neeeee” – utánozta és rémülten nézett. Rátette a kezét a homlokomra, mintha valami fagyasztott borsós zacskót tett volna a fejemhez.
- Te lázas vagy.. – mondta aggódóan és kiment a fürdőszobába; s lázmérővel tért vissza.
- Komolyan így volt? – kérdeztem.
- Szerinted hazudok? – nézett rám tág pupillákkal.
- Nem – mondtam és ekkor a kezembe nyomta a lázmérőt, az is olyan hideg volt, mint az imént Jenna keze. – Jaj, könyörgöm ne, nem vagyok más kisgyerek – ellenkeztem.
- Tényleg nem – mondta gúnyosan az ellenkezésemre. – Amúgy hogy vagy? – kérdezte.
- Mivel kapcsolatban? Ja hogy, Stefan – eddig eszembe se jutott, de most már igen. Mikor kimondtam a nevét a torkomban újra gombócot éreztem.
- Ne haragudj, nem akartam felhozni – szabadkozott – Mindig mindent elszúrok. – sóhajtozott és leült az ágyamra.
- Történt valami? – érdeklődtem, remélem nem vesztek össze Alariccal.
- Nem dehogy – válaszolt, ettől megnyugodtam és visszafeküdtem az ágyra. Betettem a lázmérőt és az pár perc múlva csipogni kezdett, remek, ezek szerint tényleg lázam van. Kivettem a tárgyat és megnéztem volna mennyi fokos a testem, de a számok elmosódtak forgott körülöttem a világ, úgy éreztem mintha megszűnnék létezni..